Az Úr imája

Ti azért így imádkozzatok (Mt 6:9)

Üdvözítőnk két alkalommal mondta el ezt az imát. Először a Hegyi Beszédben az egybegyűlt tömeg jelenlétében, másodszor pedig néhány hónappal később, csupán tanítványai előtt. Tanítványai egy ideig távol voltak tőle, s mikor visszatértek, látták, hogy Mesterük mélyen elmerülve beszélget Atyjával. Jelenlétüket észre sem vette, s fennhangon folytatta imáját. Mennyei világosság ragyogta be arcát. Úgy látszott, mintha közvetlenül a Láthatatlan színe előtt állna, s olyan élő erő nyilatkozott meg szavaiban, mintha Isten személyes közelségében beszélne. {MB 102.1}   

Ez a jelenet a tanítványok szívét mélyen meghatotta. Gyakran észrevették, hogy Mesterük néha több órát tölt el egyedül, Atyjával beszélgetve. A nappalt arra fordította, hogy a körülötte szorongó tömegnek szolgáljon, s hogy a rabbik végzetes tévedéseit leleplezze. Ez a végtelen munka azonban annyira kimerítette, hogy anyja és testvérei, sőt gyakran tanítványai is attól tartottak, hogy életébe kerülhet. De azt is észrevették, hogy egy-egy fáradságos nap végeztével, amikor Istennel imában töltött órái után visszatért, arcáról boldog béke sugárzott, jelenléte felüdítette környezetét. Az Atyával eltöltött reggeli órák tették lehetővé, hogy az embereknek mennyei világosságot vigyen. Szavainak és cselekedeteinek erejét a tanítványok már régen ezekkel az imaórákkal hozták kapcsolatba, s most, amikor könyörgését figyelték, szívük megalázkodott, és szent félelemmel telt meg. Meggyőződve saját fogyatkozásaikról és ínségükről — mikor imáját befejezte — ezzel a kéréssel járultak elé: „Uram, taníts minket imádkozni” (Lk 11:1). {MB 102.2}   

Jézus nem tanította őket új imára. Csak megismételte azt, amire már előzőleg oktatta őket, mintha csak mondani akarta volna: „Csak meg kell értenetek, amit már eddig előtökbe adtam; mély az értelme, s még nem merítettétek ki.” {MB 103.1}   

Üdvözítőnk nem korlátozta az imát kizárólag ezekre a szavakra. Mint egy az emberek közül, feltárta előttük az imáról alkotott felfogását, a szavakat, amelyek olyan egyszerűek, hogy egy kisgyermek is megértheti, és mégis olyan tartalmasak, hogy értelmét a legkiválóbb elme sem képes teljesen felfogni. Arra tanít bennünket, hogy hálaadással járuljunk Istenhez, ínségünket tárjuk fel előtte; bűneinket valljuk be néki, s ígéretére támaszkodva, kegyelméért esedezzünk. {MB 103.2}   

Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk (Mt 6:9/a)

Jézus arra tanít bennünket, hogy Atyját Atyánknak nevezzük. Ő nem szégyell minket testvéreinek nevezni (Zsid 2:11). Szíve annyira kész, és úgy vágyakozik minket az isteni család tagjaként üdvözölni, hogy mindjárt a megszólításban, amellyel Istenhez közeledünk, biztosít bennünket mennyei összetartozásunkról — „Mi Atyánk!”. {MB 103.3}   

Ennek ad hangot az a csodás igazság, amely csupa bátorítás és vigasz, hogy Isten éppúgy szeret bennünket, mint tulajdon Fiát. Mindezt a tanítványokért mondott utolsó imájában is kifejezte Jézus: „És szeretted őket, amiként engem szerettél” (Jn 17:23). {MB 104.1}   

E világot Sátán bitorolja, és kegyetlen zsarnokként uralkodik felette; Jézus azonban szeretettel vette körül, és újból összekapcsolta Jahve trónjával. A kérubok, szeráfok és Isten el nem bukott angyalainak megszám1álhatatlan serege zengett hálaéneket Istennek és a Báránynak, amikor bizonyossá vált a győzelem. Örvendeztek, hogy az elveszett emberiség előtt megnyílt az üdvösség útja, és a föld felszabadulhat végre a bűn átka alól. {MB 104.2}   

Mennyivel inkább örülnie kellene azoknak, akik ajándékba kapták ezt a határtalan szeretetet! Hogy is kételkedhetnénk és élhetnénk tovább is bizonytalanságban, és hogyan érezhetnénk magunkat árváknak? A törvényszegők érdekében öltött Jézus emberi természetet, és hasonló lett hozzánk, hogy ezáltal örök békénk és biztonságunk legyen. Van Szószólónk a mennyekben, s aki Őt személyes megváltójául elfogadja, soha nem árvul el, hogy bűneinek terhét maga hordozza. {MB 104.3}   

„Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk.” „Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt dicsőüljünk is meg.” „És még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogyha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, mert meg fogjuk őt látni, amint van” (1Jn 3:2; Róm 8:17). {MB 104.4}   

Az Istenhez való közeledés első lépése: felismerni és hinni „Istennek irántunk érzett szeretetét” (1Jn 4:16), mert szeretetének vonzereje késztet bennünket arra, hogy hozzá járuljunk. {MB 104.5}   

Isten szeretetének felismerése arra késztet bennünket, hogy lemondjunk az önzésről. Amikor Istent Atyánknak nevezzük, elismerjük, hogy Isten minden gyermeke olyan, mintha testvérünk lenne. Valamennyien része vagyunk az emberiségnek, és mindannyian egy család tagjai vagyunk. Foglaljuk imáinkba felebarátainkat csakúgy, mint önmagunkat, mert senki sem imádkozik helyesen, aki csak önmagára kér áldást. {MB 105.1}   

A mindenható Isten — mondta Jézus — abban a kiváltságban részesít bennünket, hogy Atyánknak szólíthatjuk. Jól gondoljátok meg, hogy ez mi mindent foglal magában! Földi szülők soha nem fohászkodtak még úgy eltévelyedett gyermekükért, mint Alkotónk imádkozik a bűnösért. A bűneikben megátalkodottak megtéréséért még a leggyengédebb emberi szeretet sem munkálkodik úgy, mint Isten. Ő ott lakik minden egyes házban, minden kiejtett szót meghall, figyel minden egyes imára, segít minden lélek gondján, csalódásait hordozza; megfigyeli az atya, anya, testvér, barát és szomszéd iránt tanúsított viselkedést. Minden ínségünkben gondoskodik rólunk. Kegyelmének árjai állandóan folynak, hogy szükségleteinket kielégítsék. {MB 105.2}   

Ha Istent Atyánknak nevezzük, akkor gyermekeinek tekintjük magunkat, mint akiket bölcsessége vezet, s akik minden dologban engedelmeskedni akarunk neki, jól tudva, hogy szeretete változhatatlan. Terveit örömmel tesszük magunkévá, s mint Isten gyermekei, az Ő tiszteletét, jellemét, gyermekeit és munkáját tartjuk életünkben a legfontosabbnak. Örömmel ismerjük el és tiszteljük Atyánkhoz és családjának minden egyes tagjához való tartozásunkat. {MB 105.3}   

„Ki vagy a mennyekben.” Ő, akire Krisztus szavai szerint fel kell tekintenünk, „a mi Atyánk”, „az égben van, és amit akar, azt megcselekszi”. Oltalmában biztonságban vagyunk: „Mikor félnem kellene is, én bízom tebenned” (Zsolt 115:3; 56:4). {MB 106.1}   

Szenteltessék meg a te neved (Mt 6:9/b)

Isten nevének megszentelése azt kívánja, hogy a legfelsőbb Lényről mondott minden egyes szavunk a legtiszteletteljesebb legyen. „Szent és rettenetes az Ő neve” (Zsolt 111:9). Soha, semmilyen körülmények között ne ejtsük ki könnyelműen Isten nevét; mindig tisztelettel szóljunk hozzá! Amikor imádkozunk, a Mindenható fogadótermébe lépünk, tehát szent félelemmel közelítsünk felé. Színe előtt az angyalok eltakarják arcukat. A kérubok és a ragyogó szent szeráfok ünnepélyes tiszteletadással közelednek trónjához. Mennyivel inkább tisztelettudóan kellene megjelenni nekünk — halandó, bűnös lényeknek — Urunk és Alkotónk előtt! {MB 106.2}   

Isten nevének megszentelése azonban ennél sokkal többet jelent. Krisztus kortársaihoz hasonlóan a tisztelet számtalan külső jelével halmozhatjuk el Istent, mégis állandóan megszentségteleníthetjük nevét. Az Úr neve: „Irgalmas és kegyelmes, nagy irgalmasságú és igazságú... aki megbocsát hamisságot, vétket és bűnt” (2Móz 34:5— 6). Krisztus gyülekezetéről írva van: „És így fogják nevezni: az Úr a mi igazságunk.” Ezt a nevet kapja Krisztus valamennyi követője. Isten gyermekeinek öröksége ez. A család az atya nevét viseli. Amikor Isten Izraelt sok szenvedéssel látogatta meg, Jeremiás próféta így imádkozott: „Mi a te nevedről neveztetünk; ne hagyj el minket” (Jer 14:9). {MB 106.3}   

Ezt a nevet tiszteletben tartják az ég angyalai és az el nem bukott világok lakói. Azért, mikor imádkozol — „szenteltessék meg a te neved” —, azt kéred, hogy ebben a világban, általad legyen megszentelt. Isten téged — emberek és angyalok előtt — gyermekének ismert el, könyörögj tehát, hogy szégyent ne hozz „arra a szép névre, amelyről neveztettek” (Zak 2:7)! Isten képviselőjeként küld téged e világba, nyilatkozzék meg hát az Ő neve életed minden egyes részében! Ez az imakérés azt kívánja tőled, hogy Isten jellemével bírj. Csak akkor szentelheted meg és nyilatkoztathatod ki a világ előtt az Ő nevét, ha életed és jellemed Isten életét és jellemét szemlélteti. Mindezt pedig Krisztus kegyelmének és igazságának elfogadása által teheted meg. {MB 107.1}   

Jöjjön el a te országod (Mt 6:10/8)

Isten az Atyánk, aki szeret bennünket, és gondoskodik gyermekeiről, mint a világegyetem hatalmas Királya. Birodalmának érdeke a mi érdekünk is. Munkálkodjunk vele együtt országa építésén! {MB 107.2}   

Krisztus tanítványai a dicsőség országának közeli eljövetelét várták. Ám amikor Jézus őket erre az imára tanította, egyben arra is utalt, hogy most még nem jön el; eljöveteléért — mint egy ezután bekövetkező eseményért — imádkozzanak. De ez az ima mégis ígéretet jelentett részükre, mert bár napjaikban még nem érhetik meg országa eljövetelét, Jézus parancsának ténye, hogy annak eljöveteléért imádkozzanak, bizonyítéka volt, hogy az Isten által meghatározott időben biztosan eljön. {MB 107.3}   

Isten országa most épül fel, amint napról napra adják át magukat a bűnnel és lázadással telt szívek a szeretet uralmának. De az Ő dicsősége országának teljes felállítása csak Krisztus második eljövetelekor valósul meg itt a földön. „Az ország pedig és a hatalom és az egész ég alatt lévő országok nagysága átadatik a magasságos egek szentei népének” (Dán 7:27). Öröklik azt az országot, amely számukra a világ kezdetétől fogva készíttetett (Mt 25:34); Krisztus ekkor állítja fel királyságát, és veszi át uralmát. {MB 108.1}   

A mennynek kapui újból feltárulnak, és Üdvözítőnk tízezerszer tízezer és sok ezer szent kíséretében, mint a királyok Királya és uraknak Ura jön el. Akkor Jahve, az „Úr lesz az egész földnek királya” (Zak 14:9). Akkor az „Úr is egy lesz, és az ő neve is egy”. „Imé az Isten sátora az emberekkel van, s velök lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velök, az ő Istenük” (Jel 21:3). {MB 108.2}   

De eljövetele előtt — mondta Jézus — „Az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik az egész világon, bizonyságul minden népnek” (Mt 24:14). Országa nem jön el előbb, amíg kegyelmének örömhíre fel nem hangzott a föld minden részén; országának eljövetelét siettetjük tehát, ha Istennek átadjuk magunkat, és lelkeket nyerünk meg az igazságnak. Akik magukat teljesen felajánlják szolgálatára, s így szólnak: „Ím, itt vagyok, küldj engemet”, s akik készek tevékenykedni embertársaikért — „megnyitni szemeiket, hogy sötétségből világosságba és Sátánnak hatalmából Istenhez térjenek, hogy bűneiknek bocsánatát és a megszenteltek között osztályrészt nyerjenek...” —, csakis azok imádkozhatják őszintén: „jöjjön el a te országod” (Ésa 6:8; Apcs 26:18). {MB 108.3}   

Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is (Mt 6:10/b)

Isten akarata szent törvényében jut kifejezésre. Törvényének alapelve egyúttal a menny alapelve is. Isten angyalai sem jutnak magasabb rendű ismeretre, minthogy Isten akaratát megismerjék; a legmagasztosabb szolgálat, amely foglalkoztatja őket, hogy az Ő akaratát teljesítsék. {MB 109.1}   

A mennyben azonban semmilyen szolgálatot nem végeznek a törvény kényszerének szellemében. Mikor Sátán Isten törvénye ellen fellázadt, a törvény fogalma az angyalok előtt teljesen újszerű volt. Addig egyáltalán nem is hallottak róla. Szolgálatukban nem szolgák, hanem fiak; a legtökéletesebb egység uralkodik köztük és Teremtőjük között. Nekik az engedelmesség nem teher; Isten iránti szeretetük minden szolgálatukat örömmé változtatja. Így van mindenki, akiben Krisztus, a dicsőség reménye lakozik. Visszhangzanak benne az Úr szavai: „Hogy teljesítsem a te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van” (Zsolt 40:9). {MB 109.2}   

Könyörgésünkben — „Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is” — azt kérjük, hogy a földön szűnjék meg a gonosz uralma, hogy Isten a bűnt mindörökre kiirtsa, és állítsa fel az igazság országát. Akkor mind a földön, mind a mennyben megtelik minden „a jóban való teljes gyönyörűséggel” (2Thess 1:11). {MB 110.1}   

A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma (Mt 6:11)

Az Úr imájának első fele Isten nevére, országára és akaratára vonatkozik: hogy neve megszenteltessék, hogy országa eljöjjön, s hogy akarata legyen meg. Ha ily módon Isten szolgálatát tettük legfőbb ügyünkké, bizalommal kérhetjük, hogy szükségleteinkről is megemlékezzék. Ha önző énünket megtagadtuk, és Isten gyermekeivé lettünk, akkor Isten családjának tagjai vagyunk, és Atyánk házában minden a miénk. Isten minden kincse rendelkezésünkre áll, úgy a jelen, mint az eljövendő világé is. Az angyalok szolgálata, a Szentlélek adományai és szolgáinak munkája: minden értünk történik. Miénk a világ és mindaz ami azt betölti, feltéve, hogy a javunkat szolgálja. Még a gonosz ellenségeskedése is áldásunkra van, mert a menny számára nevel bennünket. „Ha Krisztuséi vagytok, úgy minden a tiétek” (1Kor 3:23, 21). {MB 110.2}   

Mi azonban még a kiskorú gyermekekhez hasonlítunk, akik nem vehetik birtokukba atyai járandóságukat. Isten még nem bízta ránk dicső örökségünket, nehogy Sátán becsapjon bennünket is, mint Ádámmal és Évával tette az Édenkertben. Viszont Krisztus megőrzi részünkre, így a gonosz nem férhet hozzá. A gyámság alatt levő gyermekekhez hasonlóan, napról napra csak annyit kapunk örökségünkből, amennyire szükségünk van; ezért mindennap kérnünk kell: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” Nem szabad elkedvetlenednünk, ha Isten egyszerre nem ad feleslegesen a következő napra is. Isten biztosított bennünket ígéretében: „Nem hagylak el, és nem feledkezem meg rólad.” Dávid is így szólt: „Gyermek voltam, meg is vénhedtem, de nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, a magzatja pedig kenyérkéregetővé” (Zsolt 37:25). Isten hollókat küldött Illés táplálására a Kérit-patakhoz, s egyetlen önfeláldozó gyermekéről sem fog megfeledkezni. Aki igazságban jár, arról mondja az Írás: „Kenyerét megkapja, vize el nem fogy.” „Nem szégyenülnek meg a veszedelmes időben, és jóllaknak az éhség napjaiban.” „Aki az ő tulajdon fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk” (Ésa 33:16; Zsolt 37:19; Róm 8:32). Krisztus könnyített özvegy anyjának gondjain és terhein, segítségére volt a názáreti háztartás vezetésében; részvétet érez minden anya iránt, aki nehéz munkával keresi meg gyermekei kenyerét. Ő, aki megkönyörült a tömegen, „mert elbágyadt és elerőtlenedett”, ma is részvétet érez a szenvedő szegények iránt; kezeit állandóan kinyújtja feléjük, sőt még imájában is figyelmeztet, amellyel tanítványait oktatta, hogy emlékezzünk meg a szegényekről. {MB 110.3}   

Amikor könyörgünk: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, nem csak magunkért, hanem másokért is imádkozunk, s ezzel elismerjük, hogy amit Isten nekünk ad, nem kizárólag a miénk. Isten azért bíz ránk javakat, hogy az éhezőket is tápláljuk. Isten felüdíti a nyomorgókat javaival, s így szól: „Mikor ebédet vagy vacsorát készítesz, hívd a csonkabonkákat, a szegényeket, a sántákat és vakokat: És boldog leszel, mivelhogy nem fizethetik vissza néked; mert majd visszafizettetik néked az igazak feltámadásakor” (Lk 14:12—14). {MB 111.1}   

„Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy mindenben mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek.” „Azt mondom pedig: Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat” (2Kor 9:8, 6). {MB 112.1}   

Könyörgésünk a mindennapi kenyérért nem csak a testünknek naponta szükséges táplálékot foglalja magában, hanem a lelki táplálékot is, az örök élet elnyerése céljából. Jézus megparancsolta: „Munkálkodjatok, ne az eledelért, mely elvész, hanem az eledelért, mely megmarad az örök életre.” „Én vagyok amaz élő kenyér, mely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké” (Jn 6:27, 51). Üdvözítőnk az élet kenyere, s ha szeretetét felismerjük, magunkba fogadjuk Őt, és ekkor az a kenyér táplál bennünket, amely a mennyből szállt alá. {MB 112.2}   

Krisztust szavai által fogadhatjuk magunkba; Isten azért adta nekünk Szentlelkét, hogy igéit megértesse velünk, hogy igazságait szívünkbe vésse. Imádkozzunk naponta, amint olvassuk a Szentírást, Isten pedig elküldi majd a Lelkét, hogy kijelentse azokat az igazságokat, amelyek megerősítenek bennünket, lelkünket pedig felkészíti a szükség napjára. {MB 112.3}   

Isten a mi javunkra úgy rendelkezett, s arra is tanít, hogy naponként imádkozzunk mind a testi, mind a lelki hiányok kielégítéséért. Azt szeretné, ha belátnánk, hogy állandóan az Ő gondviselésétől függünk. Ezért kíván velünk mind szorosabb kapcsolatba lépni. Ha Krisztussal — az ima és a szent igazságok kutatása által — közösségbe jutunk, akkor mint éhezőket táplál, és mint szomjazókat üdít fel az élet vízéből. {MB 113.1}   

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek (Mt 6:12)

Jézus azt tanítja, hogy Isten csak úgy adhat bűnbocsánatot, ha mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Csupán Isten szeretete az, ami bennünket hozzá vonz, s ha ez az erő a szívünket érintette, az szeretetet kell, hogy ébresszen bennünk embertársaink iránt is. Ha másokkal nem vagyunk irgalmasok, elzárjuk szívünket Isten kegyelme elől. Mintha Krisztus követőit éppen ettől a bűntől kellene leginkább megóvni, éppen mintha ez a bűn döntene a legnagyobb veszélybe, mely szívünket a mennyei világosság, szeretet és béke elől elzárja. {MB 113.2}   

Jézus ezért hangsúlyozottan kijelentette imája végén: „Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát nektek is a ti menynyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket” (Mt 6:14—15). Aki nem hajlandó megbocsátani, önmaga elől zárja el azt a forrást, amelyből egyedül nyerhet isteni irgalmasságot. Sohase gondoljuk, hogy jogunk van a megbocsátást visszatartani azokkal szemben, akik bennünket megsértettek, mert az ellenünk elkövetett igazságtalanságaikat nem akarják beismerni. Valóban az lenne a kötelességük, hogy alázatos szívvel megbánják és beismerjék bűneiket; viszont mi ettől függetlenül legyünk irgalmasok azokkal, akik ellenünk vétkeztek, akár beismerték bűneiket, akár nem! Ha mégoly súlyos volt is a megbántás, ne szomorkodjunk, ne sajnálkozzunk önmagunk felett, hanem úgy bocsássunk meg mindazoknak, akik velünk szemben igazságtalanok voltak, mint ahogy mi szeretnénk, hogy Isten megbocsássa az ellene elkövetett bűneinket! {MB 113.3}   

A megbocsátás sokkal többet jelent, mint sokan gondolják. Mikor Isten kijelenti, hogy számtalan vétkünket megbocsátja — elképzeléseinken felül —, még hozzáfűzi: „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr. Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál” (Ésa 55:7—9). Isten megbocsátása nem pusztán egy bírósági, jogi aktus, amellyel a bűntetés alól felment; ő nemcsak megbocsátja a bűnt, hanem meg is akar szabadítani tőle. A megbocsátás túláradó szeretete átalakítja a szívet. Dávid tényleg tapasztalta ezt, amikor így imádkozott: „Tiszta szívet teremts bennem, óh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem” (Zsolt 51:12). Máshol pedig így szól: „Amilyen messze van a napkelet a napnyugattól, oly messzire veti el tőlünk a mi vétkeinket” (Zsolt 103:12). {MB 114.1}   

Isten Krisztusban önmagát áldozta vétkeinkért. Elszenvedte a kínos kereszthalált, hordozta a bűn terhét, mint „igaz a nem igazakért”, hogy irántunk érzett szeretetét kinyilatkoztassa, és ezáltal magához vonzzon bennünket. Így szólt: „Legyetek pedig egymáshoz jóságosak, irgalmasak, megengedvén egymásnak, miképpen az Isten is a Krisztusban megengedett nektek” (Ef 4:32). Hagyjátok, hogy Krisztus, az isteni élet bennetek lakozzon, s általa mennyei szeretet nyilatkozzék meg bennetek! Ez ad a kétségbeesetteknek reménységet, s a bűnök terhétől görnyedt lelkeknek mennyei békességet. Ha Istenhez közeledünk, csak úgy nyerhetünk bűnbocsánatot, ha mi is készek vagyunk irgalmasságot cselekedni. {MB 114.2}   

Ahhoz, hogy elfogadhassuk Isten megbocsátó szeretetét, és másnak is közvetíthessük, elsősorban arra van szükségünk, hogy Isten hozzánk való szeretetét felismerjük, és higgyünk abban. Sátán ezernyi cselfogással él, hogy e szeretet felismerését megakadályozza, s azt akarja elhitetni velünk, hogy hibáink és bűneink rettenetesek. Szerinte lehetetlen, hogy Isten az imáinkra figyeljen, hogy bennünket megáldjon, és megmentsen. Önmagunkban valóban csak gyengeséget láthatunk, s nincs semmink, amivel jogot formálhatnánk Isten kegyelmére. Sátán erővel azt akarja velünk elhitetni, hogy hiába fáradozunk, jellemhibáinkat megváltoztatni úgysem tudjuk. Mikor Istenhez közeledünk, az ellenség a fülünkbe súgja: „Imádnak semmi értelme nincs, mert ilyen és ilyen gonoszságokat követtél el. Vajon nem vétkeztél-e Isten ellen, s nem cselekedtél-e saját lelkiismereted figyelmezetése ellen?” Mi azonban mondhatjuk neki: „Jézus Krisztusnak, Isten Fiának vére megtisztít bennünket minden bűnünktől” (1Jn 1:7). Éppen akkor, amikor érezzük, hogy vétkeztünk, s ezért nem tudnánk imádkozni, akkor van itt a legfőbb ideje, hogy imádkozzunk. Lehet, hogy szégyenkezünk, és mélyen megalázottnak érezzük magunkat, mégis imádkoznunk és hinnünk kell. „Igaz beszéd ez, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik között első vagyok én” (1Tim 1:15). A bűnbocsánat és az Istennel való kiengesztelődés nem szolgálataink jutalma, nem érdemként adja Isten a bűnös embernek, hanem olyan ajándék, amely Krisztus szeplőtlen életszentségéből fakad. {MB 115.1}   

Sohase akarjuk kisebbíteni bűneinket, ne igyekezzünk mentegetni, hanem tekintsünk úgy rájuk, mint ahogy Isten látja, ha mégoly nehéz is így tenni! Egyedül a Golgota tárhatja fel előttünk a bűn rettenetes súlyát. Ha önmagunknak kellene bűneinket hordoznunk, súlya alatt összeroskadnánk. Krisztus, az ártatlan Bárány állt helyünkre, és hordozta bűneinket, noha minket illetne a büntetés. „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól” (1Jn 1:9). Dicső igazság! — Ő eleget tesz saját törvényének, de igazságos és következetes marad. Mégis igazzá tesz mindenkit, aki Krisztusban hisz. „Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi öröksége maradékának vétkét!? Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban” (Mik 7:18). {MB 116.1}   

És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól (Mt 6:13/a)

A bűnre való csábítás: kísértés. Ez azonban nem Istentől, hanem Sátántól és szívünk gonosz gondolataiból ered. „Az Isten gonoszsággal nem kísérthető, ő maga pedig senkit sem kísért” (Jak 1:13). {MB 116.2}   

Sátán azért igyekszik bennünket megkísérteni, hogy jellemünk gonoszsága angyalok és emberek előtt nyilvánvalóvá váljék, s ezáltal ránk — mint jogos tulajdonára — igényt tarthasson. Zakariás jelképes jövendölésében Sátán Isten angyalának jobbján áll; vádolja Józsuát, a főpapot, akinek ruhája szennyes, és igyekszik megakadályozni azt a munkát, amelyet az angyal Józsuán végezni akar. Nagyszerűen mutatja mindez Sátán álláspontját a lelkekkel szemben, akiket Krisztus magához akar vonzani. Az ellenség először elcsábít, azután pedig az egész világ előtt megvádol bennünket, hogy nem vagyunk méltók Isten szeretetére. De az Úr így szólt Sátánnak: „Dorgáljon meg téged az Úr, te Sátán; dorgáljon meg az Úr, aki magáévá fogadja Jeruzsálemet. Avagy nem tűzből kikapott üszög-é ez?” Józsuához pedig így szólt: „Lásd! Levettem rólad a te álnokságodat, és ünnepi ruhákba öltöztetlek téged” (Zak 3:1—5). {MB 116.3}   

A végtelenül szerető Isten Lelkének drága ajándékait akarja bennünk kifejleszteni. Megengedi, hogy akadályokba ütközzünk, hogy viszontagságok, sőt üldözések érjenek, de nem azért, hogy átkunkra, hanem hogy áldásunkra szolgáljanak. Minden sikeresen kiállott kísértés és minden hősiesen legyőzött akadály újabb tapasztalattal gazdagít bennünket, és hozzájárul jellemünk fejlesztéséhez. A kísértésnek ellenálló lélek, Isten ereje által, ég és föld előtt nyilvánítja ki, hogy Jézus kegyelme éltető erő. {MB 117.1}   

Bár a kísértésektől nem kell megijednünk, még ha olyan nagyok is, mégis kérjük Istent, hogy őrizzen meg bennünket az olyan helyzettől, amelyben szívünk gonosz vágyai tévútra vezetnének. Amikor azt az imát mondjuk, amelyre Jézus tanított bennünket, átadjuk magunkat Isten vezetésének, és kérjük, hogy biztos utakon vigyen előre. Ha így, áhítattal könyörgünk, lehetetlen, hogy ugyanakkor a magunk választotta utakon haladjunk. Megvárjuk majd, hogy az Ő keze vezessen, és figyelünk, amikor azt mondja: „Ez az út, ezen járjatok” (Ésa 30:21). {MB 117.2}   

Nem válik javunkra, ha habozunk, és mérlegeljük az előnyöket, amelyeket Sátán ajánlatai nyújthatnak nekünk. A bűn szerencsétlenségbe és becstelenségbe dönt minden egyes megtévedt lelket; elvakító, csábító ereje behízelgő délibábokat fest, amivel lenyűgöz bennünket. Ha Sátán területére merészkedünk, többé nem vagyunk biztonságban, hatalmából nem menekülhetünk. Amennyire lehetséges, minden rést zárjunk el, amelyen át a kísértő hozzánk férhetne. {MB 118.1}   

Ez az ima: „Ne vígy minket a kísértésbe” — ígéretet tartalmaz. Ha Istennek adjuk át magunkat, miénk az ígéret: „Hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek” (1Kor 10:13). {MB 118.2}   

A gonosz elleni egyedüli védelmünk az, ha Krisztus szívünkben lakozik — az Ő igaz szentségébe vetett hit által. A kísértésnek csak azért van felettünk hatalma, mert az önzés még mindig szívünkben él. Ha azonban Isten végtelen szeretetét megismertük, akkor az önzés gyűlöletes és visszataszító mivoltában tűnik majd fel előttünk; vágyakozni fogunk, hogy lelkünkből kiirtsuk. Miként Krisztust is megdicsőítette a Szentlélek, ugyanúgy nemesíti és győzi meg a mi szívünket is, olyannyira, hogy a kísértések erejüket veszítik, s Krisztus kegyelme átalakítja jellemünket. {MB 118.3}   

Krisztus sohasem hagy el egyetlen lelket sem, akiért meghalt. Az ember a kísértések között elbukhat, és elhagyhatja Őt, de Krisztus sohasem fordul el azoktól, akikért a váltságdíjat saját életével fizette meg. Ha lelki szemeink látóképessége élesebb lenne, akkor láthatnánk a lelkeket, akik a gondok terhétől és a bánattól elkeseredve a halált kívánják. Azonban láthatnánk angyalokat is, akik ezeknek a megkísértett és az örvény szélén álló lelkeknek a segítségére sietnek, a démonokat elűzik, és védenceiket ismét biztos alapra helyezik. E két sereg között vívott küzdelem éppoly valóságos, mint két földi hadsereg harca. E lelki harcok kimenetelétől függ örök sorsunk. {MB 118.4}   

Ránk is vonatkoznak Üdvözítőnknek Péterhez intézett szavai: „Ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited” (Lk 22:31, 32). Hála Istennek, Ő nem hagyott magunkra, mert „úgy szerette [...] e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16). Jó Atyánk nem hagy el bennünket, Isten és az ember ellenségével folytatott küzdelmünkben; „ímé — mondja — adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok és az ellenségnek minden erején; és semmi nem árthat néktek” (Lk 10:19). {MB 119.1}   

Legyetek összeköttetésben az élő Istennel, akkor erősen fogja kezeteket, és nem ereszti el. Ismerjétek fel Isten irántunk érzett szeretetét, és higgyetek abban! Majd meggyőződtök róla, hogy ez a végtelen szeretet áthatolhatatlan védőbástya, amelyen elakad Sátán minden terve és támadása. „Erős torony az Úrnak neve, ahhoz folyamodik az igaz, és bátorságos lészen” (Péld 18:10). {MB 119.2}   

Tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség (Mt 6:13/b)

Az Úr imájának utolsó mondata — csakúgy, mint az első — újból a mi mennyei Atyánkra mutat, akinek hatalma mindent felölel, s akinek neve: a Legdicsőbb. Az Üdvözítő a tanítványokra váró éveket nem olyannak látta, mint ahogy ők elképzelték — a világi gazdagság és dicsőség napsugaraiban —, hanem az emberi gyűlölet és az ördögi harag sötétségében. Előre látta, hogy a nemzetiségi viszály és nyugtalanság között tanítványai állandó veszedelemben élnek majd. Tudta, hogy tanítványai meglátják Jeruzsálem és a templom pusztulását is. Látniuk kell majd az istentisztelet megszűnését, s azt is, hogy Izrael hogyan szóródik szét és hányódik majd, mint egy elhagyott parton heverő roncs, szerte a népek között. Így szólt: „Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről.” „Mert nemzet támad nemzet ellen és ország ország ellen, és lesznek éhségek és döghalálok és földindulás mindenfelé. Mindez pedig a sok nyomorúságnak kezdete” (Mt 24:6—8). Krisztus követői ne féljenek attól, hogy reményük hiábavaló volt, vagy hogy Isten megfeledkezett a földről; mert a hatalom és a dicsőség mégis az Úré, akinek tervei feltartóztathatatlanul valósulnak meg. A tanítványokat ez az ima arra tanítja, hogy a gonosz uralmán és hatalmán túl az ő Urukra, Istenükre tekintsenek. Őreá, akinek országa és uralma mindenek felett áll, aki Atyjuk és Barátjuk örök időkön át. {MB 120.1}   

Jeruzsálem pusztulása előképe annak a pusztulásnak, amely az egész világot éri. A jövendölések, amelyek Jeruzsálam lerombolásakor részben teljesedtek, még inkább vonatkoznak az utolsó időkre. Nagy és ünnepélyes események küszöbén állunk; olyan válság áll előttünk, amilyet a világ még nem látott. Azonban mind a tanítványokra, mind reánk nézve becses az az ígéret, hogy Isten országa mindenek felett uralkodni fog. Teremtőnk tartja kezében a bekövetkező események sorozatát. A mennyei Fenség felügyelete alatt áll úgy az egyes nemzetek sorsa, mint gyülekezetének ügye is. Az isteni Tanító — terve kivitelére vonatkozólag — minden egyes eszközének azt mondja, amit mondott egykor Czírusnak: „Felöveztelek téged, bár nem ismertél” (Ésa 45:5). {MB 120.2}   

Ezékiel próféta látomásában egy kéz jelent meg az angyal szárnya alatt; ez arra tanítja Isten szolgáit, hogy Isten hatalma által munkájuk sikerrel jár. Akiket Isten követeiként használ fel, ne gondolják, hogy az Úr munkája csupán tőlük függ! Ne hordják halandó lények a munkáért való felelősség terhét, mert Isten nem alszik és nem szunnyad, hanem állandóan tervei keresztülvitelén munkálkodik. Ő viszi majd munkáját előbbre. Az istentelenek szándékát meghiúsítja, és megzavarja azok tanácsát, akik Isten népe ellen veszedelmet koholnak. A Mindenható, a seregek Ura a kérubok között trónol ma is, és megvédi gyermekeit a nemzetek minden viszálya és lázongása között. Az egek Ura, a mi Megváltónk, mérlegel minden kísértést, és őrködik, mint ötvös az izzó érc fölött. Sőt, még ha a királyok erődítései el is pusztulnának, ha a haragnak nyilai átszúrnák is ellenségeinek szívét, Isten népe biztonságban él az Ő kezeiben. {MB 121.1}   

„Óh Uram, tied a nagyság, hatalom, dicsőség, örökkévalóság és méltóság, sőt minden, valami a mennyben és a földön van, tied; ...a te kezedben van mind az erősség, mind a birodalom; a te kezedben van mindeneknek felmagasztaltatása megerősíttetése” (1Krón 29:11— 12). {MB 122.1}