Az Úr imája

„Így imádkozzatok...” (Mt. 6:9/a)

Megváltónk kétszer mondta el az Úr imáját: első ízben a Hegyi beszédben a sokaságnak, majd néhány hónappal később ismét, csak a tanítványoknak. A tanítványok rövid ideig távol voltak Uruktól, s amikor visszatértek, imába merülve találták Őt. Jézus látszólag nem vette észre jelenlétüket, s hangosan tovább imádkozott. Arcát mennyei fény ragyogta be. Mintha a láthatatlan Isten jelenlétében lenne, szavaiban pedig erő, hatalom volt, mint annak a szavaiban, aki Istennel beszél. {MB 102.1}   

Krisztus imája mélyen megérintette a tanítványok szívét. Jézussal együtt járva felfigyeltek rá, hogy Üdvözítőnk milyen gyakran tölt hosszú órákat Atyjával való közösségben. Napjait a körülötte sürgő sokaság szolgálatával és a rabbik veszedelmes álokoskodásainak leleplezésével töltötte. Ez a szakadatlan túlfeszítettség teljesen kimerítette Őt, olyannyira, hogy anyja és a tanítványok is attól tartottak, mindez az életébe kerül majd. Mégis, amikor a kimerítő napokat követő, imában eltöltött órák után visszatért, észrevették, hogy arcán béke ül, és érezték, hogy felfrissült. Reggelről reggelre, az Istennel töltött idő után visszatérve magával hozta az emberek számára a menny világosságát. A tanítványok idő múltával felismerték, hogy Krisztus szavainak és cselekedeteinek ereje az ima óráival függ össze. Most, amint könyörgését hallgatták, szívük csodálattal és alázattal telt meg. Amikor Jézus befejezte imáját, a tanítványok szükségletüket mélységesen átérezve kiáltottak fel: „Urunk, taníts minket imádkozni!” {MB 102.2}   

Jézus nem tanította őket új imára. Azt ismételte el nekik, amire már előbb is tanította őket, mintha csak azt mondta volna: „Meg kell értenetek, amit már elmondtam. Mély jelentőségű, még nem értitek.” {MB 103.1}   

Az Üdvözítő mégsem korlátozza imáinkat csupán ezekre a szavakra. Ő, aki egy az emberiséggel, olyan egyszerű szavakkal mondja el eszményi imáját, hogy a kisgyermek is felfoghatja, mégis olyan tartalmas, hogy a szavak jelentőségét a legkiválóbb elmék sem tudják teljesen megérteni. Az Úr arra tanít, hogy hálaadással járuljunk Isten elé, tárjuk eléje kéréseinket, valljuk be bűneinket, s kérjük kegyelmét ígéretei szerint. {MB 103.2}   

„Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk…” (Mt. 6:9/a)

Jézus arra tanít, hogy mi is Atyánknak nevezzük Istent, az Ő Atyját. Nem szégyell testvéreinek hívni bennünket. Megváltónk szíve olyan készséges, annyira vágyik rá, hogy befogadhasson minket Isten családjába, hogy már az Istenhez közelítésünk első szavaiba belefűzi a mennyhez fűződő kapcsolatunk biztosítékát: „Mi Atyánk…” {MB 103.3}   

Így jelenti ki a csodálatos igazságot, amely annyira bátorító és megnyugtató: Isten minket is úgy szeret, mint Fiát. Krisztus így imádkozott a tanítványaiért: „És szeretted őket, amiként engem szerettél.” (Jn. 17:23) {MB 104.1}   

A világot, amelyet Sátán a magáénak mond s amely fölött kegyetlen kényúrként uralkodik, Isten Fia szeretetével veszi körül, s egyetlen fontos lépéssel ismét Isten uralma alá helyezi. Az el nem bukott világok megszámlálhatatlan serege dicsőítő énekeket zengett Istennek és a Báránynak, amikor ezt a győzelmet kivívta. Örvendeztek, hogy a bukott emberiség előtt megnyílt az üdvösség útja, s hogy az Úr megváltja a földet a bűn átkától. Mennyivel inkább örvendezniük kell azoknak, akik ebben a csodálatos szeretetben részesülnek! {MB 104.2}   

Hogyan kételkedhetünk, hogyan veszíthetjük el bizonyosságunkat, hogyan is érezhetjük hát, hogy árvák vagyunk? Jézus a törvényszegők javára vette magára az emberi természetet, azért lett hozzánk hasonló, hogy mi majd örök békének és biztonságnak örvendezhessünk. Védőügyvédünk van a mennyben, s aki személyes Üdvözítőjének fogadja el Őt, nem marad árván, hogy saját maga hordozza bűnei terhét. {MB 104.3}   

„Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk.” „Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan Ővele együtt szenvedünk, hogy Vele együtt is dicsőüljünk meg.” „Még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvaló lesz, hasonlóvá leszünk Őhozzá, mert meg fogjuk látni, amint van.” (I. Jn. 3:2; Rm. 8:17) {MB 104.4}   

Az Istenhez közeledés első lépése, hogy megismerjük Istent, higgyünk szeretetében, hiszen szeretetének vonzereje késztet bennünket arra, hogy Őhozzá jöjjünk. {MB 104.5}   

Isten szeretetének megértése vezet arra, hogy hátat fordítsunk az önzésnek. Amikor Istent Atyánknak szólítjuk, elismerjük, hogy minden gyermeke testvérünk, valamennyien az emberiség része, egyazon család tagjai vagyunk. Kéréseinkbe ugyanúgy bele kell foglalni felebarátainkat, mint önmagunkat. Aki csak saját magának keresi az áldást, az nem imádkozik helyesen. {MB 105.1}   

A mindenható Isten – mondta Jézus – abban az előjogban részesít, hogy Atyánknak szólíthatjuk, közeledhetünk hozzá. Értsünk meg mindent, amit ez magába foglal. Földi szülő soha nem kérlelte úgy tévelygő gyermekét, mint az kérlel téged, aki alkotott is. Soha szeretetteljes emberi gondoskodás nem hívogatta ilyen gyöngéden a bűnét megbánó embert. Isten ott lakik minden családban, hall minden kiejtett szót. Figyel minden elhangzó imára, átéli minden lélek bánatát, csalódásait. Ismeri a bánásmódot, amelyben apánkat, anyánkat, testvérünket, barátunkat és szomszédunkat részesítjük. Gondol szükségleteinkre, és szeretete, irgalmassága, kegyelme szakadatlanul árad, hogy betöltse ezeket. {MB 105.2}   

Másrészt ha Atyánknak nevezzük Istent, ezzel gyermekeinek ismerjük el magunkat, akiket az Ő bölcsességének kell irányítania. Neki kell engedelmeskednünk hát mindenben, tudva, hogy Isten szeretete soha meg nem változik. Az Ő tervét kell elfogadnunk életünkre. Mint Isten gyermekei úgy fogunk őrködni Isten becsülete, jelleme, családja, munkája fölött, mint saját legfőbb célkitűzéseink fölött. Örömünk telik abban, hogy ápoljuk és tiszteletben tartjuk az Atyához és családja minden egyes tagjához fűző kapcsolatunkat. Örömmel elvégzünk bármilyen munkát, legyen az akármilyen szerény, amely Isten dicsőségére lehet, vagy embertársaink jólétét mozdítja elő. {MB 105.3}   

„Ki vagy a mennyekben…” – Krisztus felszólít, hogy tekintsük Atyánknak azt, „aki az égben van, s amit akar, mind megcselekszi”. Az Ő oltalmában biztonságban vagyunk. „Amikor félnem kellene is, én bízom Tebenned.” (Zsolt. 115:3; 56:4) {MB 106.1}   

„Szenteltessék meg a Te neved…” (Mt. 6:9/b)

Isten nevének megszentelése megköveteli, hogy a legfőbb lényhez intézett szavakat tiszteletteljesen ejtsük ki. „Szent és rettenetes az Ő neve.” (Zsolt. 111:9) Soha, semmilyen körülmények között ne ejtsük ki könnyelműen az istenség címeit és megnevezéseit. Amikor imádkozunk, a magasságos Isten fogadótermébe lépünk, szent félelemmel és tisztelettel kell hát eléje járulnunk. Az Úr jelenlétében az angyalok befedik arcukat. A kérubok és a tündöklő, szent szeráfok mély hódolattal közelítik meg trónját. Mennyivel inkább kell tehát nekünk – halandó, bűnös lényeknek – tiszteletteljesen járulnunk az Úr, a mi Alkotónk elé! {MB 106.2}   

Az Úr nevének megszentelése azonban ennél sokkal többet jelent. Mi is, akár Jézus kortársai, külsőleg a legmélyebb tiszteletet tanúsíthatjuk Isten iránt, közben mégis minduntalan megszentségteleníthetjük nevét. Az Úr neve „irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú… aki megbocsát hamisságot, vétket és bűnt” (II. Móz. 34:5–6). Krisztus egyházáról írva van: „így hívják majd őt: Az Úr a mi igazságunk.” (Jer. 33:16) Ezt a nevet adják Krisztus minden követőjének, ez a név Isten gyermekeinek öröksége, hiszen a családtagokat az apa nevéről nevezik. Jeremiás próféta Izrael súlyos nyomorgattatásának és megpróbáltatásának idején így esedezett: „Mi a Te nevedről neveztetünk, ne hagyj el minket!” (Jer. 14:9) {MB 106.3}   

Ezt a nevet szentnek tartják a mennyei angyalok és az el nem bukott világok lakói. Amikor így imádkozol: „Szenteltessék meg a Te neved”, akkor azt kéred, hogy a mi világunkban, benned szenteltessék meg. Isten a gyermekének ismer el téged emberek és angyalok előtt. Esedezz hát, hogy ne hozz szégyent arra a szent, szép névre, amelyről neveztetsz (lásd: Jak. 2:7). Isten az Ő képviselőjeként küld el a világba. Minden cselekedeteddel Isten nevét kell hirdetned. Ez a kérésed, az Atya nevének megszentelése arra szólít, hogy az Ő jellemével rendelkezz. Csakis akkor tudod megszentelni Isten nevét, ha életeddel, jellemeddel pontosan Isten életét és jellemét képviseled. Ezt csakis Krisztus kegyelmének és igazságosságának, isteni jellemének elfogadása által tudod elérni. {MB 107.1}   

„Jöjjön el a Te országod!” (Mt. 6:10/a)

Isten az Atyánk, aki úgy szeret minket, mint gyermekeit, s így is gondoskodik rólunk, s Ő egyúttal a mindenség mindenható uralkodója is. Országának jóléte nekünk is szívügyünk, s ennek az országnak a felépítésén kell fáradoznunk. {MB 107.2}   

Krisztus tanítványai a dicsőség országának közeli eljövete-lét várták, Ő azonban, amikor ezt az imát adta nekik, arra tanította őket, hogy Isten országát, az új földet nem abban az időben alapítja meg, hanem imádkozniuk kell eljöveteléért. A kérés azonban megnyugtatás is volt számukra. Bár a tanítványok nem akkor láthatták meg a dicsőség országa eljövetelét, ez az ima mégis azt bizonyítja, hogy Isten országa a megfelelő időben bizonyosan elérkezik. {MB 107.3}   

Isten kegyelmének országa most épül, amint nap nap után bűnnel és lázadással teli szívek hódolnak be a szeretet uralkodásának. Ám a dicsőség országának teljes megalapítása csak Krisztus második eljövetelével következik be. „Az ország pedig és a hatalom, és az egész ég alatt levő országok nagysága átadatik a magasságos egek szentei népének.” (Dn. 7:27) Akkor veszik örökbe a világ megalapítása óta számukra elkészített országot, Krisztus akkor kezdi el uralkodását. {MB 108.1}   

A mennyei kapuk akkor ismét feltárulnak, s Üdvözítőnk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer szenttel mint királyok Királya és uralkodók Ura jön el. Ekkor az „Úr lesz az egész föld királya” (Zak. 14:9). Azon a napon egy Úr lesz és a neve is egy. „Isten sátora az emberekkel lesz… velük lakozik s ők az Ő népe lesznek, és maga Isten lesz velük és lesz Istenük.” (Jel. 21:3) {MB 108.2}   

Jézus azt mondta, hogy eljövetele előtt „Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik az egész világon bizonyságul minden népnek” (Mt. 24:14). Isten országa addig nem jön el, amíg Isten kegyelmének örömüzenete el nem jut az egész világra. Ezért amikor Istennek adjuk át magunkat, és más embereket is megnyerünk Krisztus számára, siettetjük Isten országának eljövetelét. Csakis azok esedeznek szívből Isten országa eljöve-teléért, akik Isten szolgálatának szentelik magukat, s így szólnak: „Itt vagyok én, küldj el engem” (Ésa. 6:8), „megnyitni a vakok szemét, hogy a sötétségből világosságra, a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek, hogy bűneiknek bocsánatot és a megszenteltek között osztályrészt nyerjenek” (Ap. csel. 26:18). {MB 108.3}   

„Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is!” (Mt. 6:10/b)

Isten akarata szent törvényében jut kifejezésre. A törvény elvei a mennyország elvei. Az angyalok sem juthatnak el magasabb ismeretre, mint Isten akaratának ismeretére, s az Ő akaratának cselekvése a legmagasztosabb szolgálat, amelyre képességeiket használhatják. {MB 109.1}   

A mennyben azonban a szolgálattevés nem a kényszer szellemében folyik. Amíg Sátán fel nem lázadt az Úr törvénye ellen, a törvény létezése csaknem ismeretlen gondolat volt az angyalok előtt. Az angyalok nem mint szolgák, hanem mint fiak végzik szolgálatukat. Tökéletes közöttük az egység, az engedelmesség nem teher számukra, Isten iránti szeretetük örömtelivé emeli szolgálatukat. Ugyanígy visszhangoznak a szavak abban, akiben Krisztus él a dicsőség reménységeként: „Hogy teljesítsem a Te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem, a Te törvényed keblem közepette van.” (Zsolt. 40:9) {MB 109.2}   

Aki azt kéri, hogy „legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is”, azért imádkozik, hogy a földön érjen véget a gonoszság uralma, Isten örökre törölje el a bűnt, és állítsa fel az igazságosság, a szentség országát. Akkor a föld is, mint a menny, beteljesedik „jóban való teljes gyönyörűséggel” (II. Thessz. 1:11). {MB 110.1}   

„A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” (Mt. 6:11)

Az Úr imájának első részében Jézus Isten nevét, országát és akaratát illetően tanít minket arra, hogy az Úr nevét illesse dicsőség, Isten alapítsa meg országát, s akarata érvényesüljön. Amikor így legfőbb ügyünkké tettük Isten szolgálatát, akkor már bizalommal kérhetjük, hogy töltse be szükségleteinket. Ha lemondtunk önzésünkről, s Krisztusnak adtuk át magunkat, akkor Isten családjának tagjai lettünk, és az Atya házában minden a mienk is lett. Isten egész kincsesháza nyitva áll előttünk, mind a jelenlegi, mind az eljövendő. Az angyalok szolgálata, Isten Lelkének ajándéka, szolgáinak fáradozása – mindez bennünket is illet. A világ, s ami a világon van – amennyiben javunkra válik –, mind a miénk. Még a gonoszok áskálódása is áldásunkra lesz, mert az is a menny számára nevel. „Ha Krisztuséi vagytok, úgy minden a tiétek.” (I. Kor. 3:23, 21) {MB 110.2}   

Igaz, hogy most mint kiskorú gyermekek élünk, akiket még nem iktattak be örökségükbe. Isten nem bízza ránk birtokunkat, nehogy a Sátán bennünket megbűvöljön, ahogy Édenben az első emberpárt megcsalta. Krisztus megőrzi örökségünket, hogy a pusztító ne férhessen hozzá. Akár a gyermek, mindennap megkapjuk, amire aznap szükségünk van. Naponta kérnünk kell: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” Ne nyugtalankodjunk, ha valami nem elegendő holnapra is, hiszen miénk az ígéret: „Nem hagylak el és nem feledkezem meg rólad.” Dávid is arról tesz bizonyságot: „Gyermek voltam, meg is vénhedtem, de nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, magzata pedig kenyérkéregetővé.” (Zsolt. 37:25) Isten, aki elküldte a hollót Kérit patakjához, hogy Illést táplálja, egyetlen hűséges, önfeláldozó gyermekéről sem feledkezik meg soha. Aki igazságban jár, arról mondja az Írás: „Kenyerét megkapja, vize el nem fogy.” „Nem szégyenülnek meg a veszedelmes időben és jóllaknak az éhség napjaiban.” „Aki az Ő tulajdon fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Ésa. 33:16; Zsolt. 37:19; Rm. 8:32) Aki könnyített özvegy anyjának gondjain, segített neki gondoskodni a názáreti családról, ma is együtt érez minden anya igyekezetével, hogy élelemmel lássa el gyermekeit. Akinek megesett a szíve a sokaságon, amikor mindenki elbágyadt s elgyengült, ma is szánakozik az ínséget látó szegényeken. Keze áldólag nyúlik ki feléjük, s még a tanítványainak adott imában is arra tanít, hogy emlékezzünk meg a szegényekről. {MB 110.3}   

Hiszen amikor így imádkozunk: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, nem csupán magunknak, másoknak is kérünk. Egyúttal azt is elismerjük, hogy amiben Isten részesít bennünket, nem egyedül a miénk. Isten azért ad kölcsön, hogy táplálni tudjuk az éhezőket. Az Úr jóságában gondoskodott a szegényekről. Ezt mondja: „Mikor ebédet vagy vacsorát készítesz, ne hívd barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat… Hanem amikor lakomát készítesz, hívd a szegényeket, csonkabonkákat, sántákat és vakokat. És boldog leszel; mivelhogy nem fizethetik vissza néked; mert majd visszafizetik néked az igazak feltámadásakor.” (Lk. 14:12–14) {MB 111.1}   

„Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy mindenben mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek.” „Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat.” (II. Kor. 9:8, 6) {MB 112.1}   

A mindennapi kenyérért elmondott könyörgés nem csupán a testi táplálék kérését foglalja magában, hanem a lelki kenyérért is imádkozunk, amely örök életet ad lelkünknek. Jézus utasítása ez: „Munkálkodjatok ne az eledelért, amely elvész, hanem az eledelért, amely megmarad az örök életre.” Így szól az Úr: „Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké.” (Jn. 6:27, 51) Megváltónk az élet kenyere, s az Ő szeretetét szemlélve, lelkünkbe befogadva táplálkozunk a mennyből alászállt kenyérből. {MB 112.2}   

Jézus Krisztust a szavain keresztül fogadjuk be. Segítségül a Szentlelket kaptuk, hogy értelmünk előtt megnyissa Krisztus szavát, s bevésse szívünkbe az ige igazságait. Imádkozzunk mindennap, hogy amikor olvassuk az igét, Isten küldje el Szentlelkét, hogy nyilatkoztassa ki előttünk az igazságot, amely megerősíti lelkünket aznapra. {MB 112.3}   

Isten a mi javunkat szem előtt tartva rendelte el, hogy naponta imádkozzunk a testi és lelki áldásokért. Azt akarja, hogy megértsük: szüntelen gondoskodásra van szükségünk, s Ő azon munkálkodik, hogy mindennapos közösségre vonjon bennünket magához. Ez a Krisztussal való közösség – amelyet imával és az ige csodálatos, drága igazságainak tanulmányozásával tartunk fönn – mint éhezőket táplál bennünket, s mint szomjazókat felüdít az élet vizéből. {MB 113.1}   

„És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!” (Mt. 6:12)

Jézus azt tanítja, hogy csak úgy nyerhetünk Istentől bocsánatot, ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Isten szeretete Őhozzá vonz bennünket, s ha ez a szeretet megérinti szívünket, bennünk is szeretetet ébreszt testvéreink iránt. {MB 113.2}   

Az Úr imájának befejezése után hozzáfűzte: „Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát nektek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” (Mt. 6:14–15) Aki nem bocsát meg, azt az utat zárja el, amelyen ő is kegyelmet nyerhetne Istentől. Ne gondoljuk, hogy ha az ellenünk vétkezők nem vallják be bűnüket, jogunk lenne megvonni tőlük bocsánatunkat. Igaz, hogy kötelességük volna bűnbánattal és bűnvallomással alázni meg szívüket; nekünk azonban akár bevallják hibájukat, akár nem, mindenképpen a szánakozó irgalmasság szellemével kell viseltetnünk az ellenünk vétkezők iránt. Bármilyen súlyosan bántalmaztak is minket, mégse melengessünk neheztelést, mégse sajnálgassuk magunkat sérelmeink miatt, hanem ahogyan reméljük, hogy Isten elleni vétkeink bocsánatot nyernek, úgy bocsássunk meg mindent mindenkinek, bármit is vétett ellenünk. {MB 113.3}   

Ám a megbocsátásnak sokkal szélesebb körű jelentése is van ennél. Amikor Isten megígéri, hogy nagylelkűen megbocsát, mintha ígéretének jelentése meghaladna mindent, amit megérthetünk, még azt is hozzáteszi: „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útjaitok az én útjaim, így szól az Úr. Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen az én útjaim útjaitoknál és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Ésa. 55:7–9) Isten megbocsátása nem csupán a büntetést engedi el, hanem a bűntől is megszabadít bennünket. Az Üdvözítő szeretet kiáradása átalakítja a szívet. Dávidnak helyes fogalma volt a megbocsátásról, amikor így esedezett: „Tiszta szívet teremts bennem, óh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem!” (Zsolt. 51:12) Máshol pedig ezt írja: „Amilyen messze van a napkelet a napnyugattól, olyan messzire veti el tőlünk a mi vétkeinket.” (Zsolt. 103:12) {MB 114.1}   

Krisztusban Isten önmagát adta oda bűneinkért. Krisztus szenvedte el a kegyetlen halált a kereszten. Ő, az igaz, hordozta értünk, gonoszokért, a bűn terheit, hogy ki tudja nyilatkoztatni nekünk szeretetét, s ezáltal magához tudjon vonzani bennünket. Ezt üzeni nekünk: „Legyetek pedig egymáshoz jóságosak, irgalmasok, megengedvén egymásnak, miképpen az Isten is a Krisztusban megbocsátott nektek” (Ef. 4:32). Lakozzék hát Krisztus, az isteni élet bennetek! Általatok is nyilatkozzék meg a mennyben született szeretet, amely reményt ébreszt a reményvesztettben, és mennyei békét áraszt a bűntől lesújtott szívbe. Amint Istenhez közeledünk, Ő azt a feltételt szabja, hogy mivel irgalmasságot nyertünk Tőle, adjuk át magunkat Urunk irgalmasságának hirdetésére. {MB 114.2}   

Egyvalamire van elengedhetetlenül szükségünk: hogy elnyerjük s továbbadjuk Isten megbocsátó szeretetét – megismerjük és elhiggyük Isten irántunk való szeretetét. Az ősellenség mindenképpen azon mesterkedik, hogy ne ismerjük fel Isten szeretetét. Arra a gondolatra késztet, hogy hibáink és vétkeink súlyossága miatt az Úr egyrészt nem veszi figyelembe imáinkat, másrészt nem áld és nem ment meg minket. Valóban csak gyöngeséget látunk magunkban, és semmit, ami Isten kegyelmébe ajánlana bennünket. Sátán is azt sugalmazza nekünk, hogy hiába minden, nem tudjuk kiküszöbölni jellemhibáinkat. Amikor Istenhez próbálunk folyamodni, ezt súgja fülünkbe: Nincs értelme imádkoznod, hát nem elkövetted ezt a gonoszságot? Hát nem vétkeztél Isten ellen, nem megsértetted lelkiismeretedet? Mégis azt felelhetjük az ellenségnek, hogy „Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (I. Jn. 1:7). Amikor azt gondoljuk, hogy ha vétkezünk, Isten nem hallgatná meg imánkat, akkor érkezett el igazán az imádkozás ideje. Lehet, hogy pirul az arcunk, lehet, hogy mély megalázottságérzés tölt el bennünket. Ennek ellenére is imádkozzunk, s higgyünk. „Igaz beszéd ez és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én.” (I. Tim. 1:15) Bűneink bocsánata, Istennel való megbékélésünk nem cselekedeteink jutalma, nem azért nyerjük el, mert a bűnös érdemre tesz szert, hanem ajándék, amelynek Krisztus igazságossága az alapja. {MB 115.1}   

Ne igyekezzünk a bűn mentegetésével kisebbíteni vétkeinket, bűnösségünket, hanem fogadjuk el Isten bűnszemléletét, azt, hogy a bűn súlyosan megterhel. Egyedül a Golgota fényénél érthetjük meg a bűn borzalmas súlyát. Ha magunknak kellene hordoznunk bűneinket, megsemmisülnénk a teher alatt. A bűntelen Isten Fia vállalja át mindezt helyettünk – bár mi érdemlünk büntetést, Ő hordja vétkeinket. „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (I. Jn. 1:9) Dicsőséges, csodálatos igazság ez! Egyfelől Isten következetesen megtartja törvényét, másfelől igaznak tudja nyilvánítani a Jézusban hívő embert. „Kicsoda olyan Isten, mint Te, aki megbocsátja a bűnt és elengedi öröksége maradékának vétkét? Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban.” (Mik. 7:18) {MB 116.1}   

„És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól!” (Mt. 6:13/a)

A kísértés nem más, mint bűnre csábítás. Nem Istentől ered, hanem Sátántól és szívünk gonoszságából. „Az Isten gonoszsággal nem kísérthető, Ő maga pedig senkit sem kísért.” (Jak. 1:13) {MB 116.2}   

Sátán törekszik kísértésbe vinni minket, hogy a jellemünkben levő gonoszság kiderüljön az emberek és angyalok előtt, s így magáénak követelhessen bennünket. Zakariás jelképes jövendölésében Sátán az Úr angyala mellett állva vádolja Józsuát, aki szennyes ruhában áll előttük. Ez az eset világítja meg, miként viselkedik Sátán azokkal szemben, akiket Krisztus magához akar vonni. Előbb bűnre csábít, azután pedig mint Isten szeretetére méltatlanokat vádol bennünket a mindenség előtt. Az Úr azonban így szólt Sátánhoz: „Dorgáljon meg téged az Úr, te Sátán; dorgáljon meg az Úr, aki magáévá fogadja Jeruzsálemet. Avagy nem tűzből kikapott üszök-é ez?” Józsuához pedig így szólt: „Lásd! Levettem rólad a te álnokságodat és ünnepi ruhákba öltöztetlek téged.” (Zak. 3:1–5) {MB 116.3}   

A szeretettel teljes Isten igyekszik kifejleszteni bennünk az Ő Lelkének drága ajándékait. Megengedi hát, hogy akadályokba ütközzünk, zaklatások és nehézségek érjenek minket, de nem átokként, hanem a legnagyobb áldásként. Minden kísértés, amelynek ellenálltunk, minden bátran elviselt próba új tapasztalattal gazdagít, s elősegíti jellemünk építését. Aki isteni erővel ellenáll a kísértésnek, az az ég és föld előtt Krisztus kegyelme hatékonyságát nyilatkoztatja ki. {MB 117.1}   

Bár nem szabad megrémülnünk a próbáktól, ha mégoly súlyosak is, mégis esedezzünk, hogy Isten ne engedjen meg olyan erős próbákat, amelyek gonosz szívünk kívánságai által elsodornának bennünket. Amikor Krisztus imájával könyörgünk, akkor Isten irányításának engedjük át magunkat, s kérjük, hogy biztos ösvényeken vezessen. Ha imánk szívből fakad, akkor utána nem indulunk el a magunk választotta, helytelen úton, hanem megvárjuk, hogy Isten vezessen, amikor így szól hozzánk: „Ez az út, ezen járjatok.” (Ésa. 30:21) {MB 117.2}   

Veszélyes a Sátán sugallta előnyöket mérlegelnünk. A bűn szégyent és szerencsétlenséget jelent minden bűnbe esett léleknek. Vakít és félrevezet a bűn, és behízelgő, ámító káprázatokkal csalogat. Ha Sátán területére merészkedünk, nincs biztosíték, amely megvédene minket a hatalmától. Amennyiben lehetséges, zárjunk el minden ösvényt, amelyen át a kísértő megközelíthetne bennünket. {MB 118.1}   

Az ima: „Ne vígy minket a kísértésbe” – már magában véve is ígéret. Ha elkötelezzük magunkat Istennek, ha Őrá bízzuk magunkat, miénk az ígéret, hogy „nem hagy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek” (I. Kor. 10:13). {MB 118.2}   

A bűn ellen egyedüli védelem, ha Krisztus igazságosságába, szent voltába vetett hit által Ő lakik a szívünkben. A kísértéseknek azért van hatalma felettünk, mert önzés él a szívünkben. De amikor Isten nagy szeretetét szemléljük, az önzést undorítónak látjuk, s már kívánjuk kiűzni a szívünkből. Amikor a Szentlélek dicsőíti előttünk Krisztus áldozatát, szívünk meglágyul és lecsillapodik, a kísértések erejüket veszítik, és Krisztus kegyelme átalakítja jellemünket. {MB 118.3}   

Krisztus soha nem hagy el, hiszen az életét adta értünk. Az ember elhagyhatja Krisztust, legyőzhetik a kísértések, de az Üdvözítő sohasem fordul el azoktól, akiknek a megváltásáért életével fizetett. Ha megnyílhatna a szemünk, embereket látnánk görnyedni súlyos terhek alatt – akár a nehéz rakománytól roskadozó szekerek – bánattól gyötörten, a csüggedés miatt készen a halálra. Látnánk az angyalokat is: segítségül sietnek a megkísértettekhez, akik mintegy a szakadék szélén tántorognak. Az angyalok elűzik a gonoszok seregét, és szilárd alapokra helyezik a megkísértetteket. A két csoport közti harc éppoly valóságos, mint két evilági hadsereg csatája. A lelki küzdelmek kimenetelétől emberek örök sorsa függ. {MB 118.4}   

Ránk is vonatkoznak a Péterhez intézett szavak: „Ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited.” (Lk. 22:31–32) Hála Istennek, Ő nem hagy magunkra. Aki „úgy szerette e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn. 3:16), nem hagy magunkra az Isten és az ember ellenségével vívott csatában. „Adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok és az ellenségnek minden erején; és semmi nem árthat néktek.” (Lk. 10:19) {MB 119.1}   

Éljetek Krisztussal összeköttetésben, Ő majd szilárdan megtart titeket szent kezével, amely soha el nem enged. Ismerjétek meg és higgyétek el az Isten irántunk való szeretetét, akkor biztonságban lesztek, akkor éltek. Ez a szeretet olyan erőd, amelyet Sátán semmiféle ámítása, semmilyen rohama nem tud bevenni. „Erős torony az Úrnak neve, ahhoz folyamodik az igaz és bátorságos lesz.” (Pld. 18:10) {MB 119.2}   

„Tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség” (Mt. 6:13/b)

Az Úr imájának utolsó mondata, akárcsak az első, az Atyára mutat, akié minden hatalom, s aki mindenki fölött áll. Az Üdvözítő látta a tanítványokra váró éveket, melyek nem olyanok lesznek, amilyenekről ők álmodoztak, nem földi jólétben és megtiszteltetésben telnek majd, hanem emberi gyűlölettől és sátáni dühtől viharos, sötét idők várnak rájuk. A nemzeti viszály és romlás közepette a tanítványok lépéseit veszélyek kísérik, s gyakran elfogja majd őket a félelem. Jézus tudta, hogy tanítványai látni fogják a jeruzsálemi templom romjait, az istentisztelet megszűnését, Izrael népének szétszóratását, mint hajóroncsét az elhagyatott parton. Az Üdvözítő így szólt követőihez: „Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről. Mert nemzet támad nemzet ellen és ország ország ellen, s lesznek éhségek és döghalálok és földindulások mindenfelé. Mindez pedig a sok nyomorúságnak kezdete.” (Mt. 24:6–8) Jézus követői mégse tartsanak attól, hogy reménységük hiábavaló, vagy hogy Isten magára hagyta a világot. A hatalom és dicsőség csakis Őt illeti, akinek csodálatraméltó szándékai feltartóztathatatlanul haladnak előre beteljesedésük felé. A mindennapi szükségleteinkért elmondott imával Krisztus arra tanít, hogy felülemelkedve a gonosz birodalmán és hatalmán, Urunkra tekintsünk, akinek uralkodása mindenekfölött való, aki Atyánk és örök barátunk. {MB 120.1}   

Jeruzsálem pusztulása annak a végső romlásnak volt az előképe, amely később maga alá temeti a világot. A város pusztulásával részben beteljesedett jövendölések közvetlenül vonatkoznak az utolsó napokra is. Ma is nagy horderejű, komoly események előtt állunk, olyan válság küszöbén, amilyet sohasem látott a világ. Számunkra ugyanúgy, mint az első tanítványok számára, biztatóan csendül a megnyugtató szó, hogy Isten uralkodik mindenekfelett. A rövidesen bekövetkező események sor- és időrendje Alkotónk kezében nyugszik. A menny Ura a saját hatáskörében tartja mind a nemzetek sorsát, mind egyházának ügyét. Az isteni tanító azt üzeni a terve megvalósításában közreműködő minden emberi eszköznek, amit egykor Círus királynak mondott: „Felöveztelek téged, bár nem ismertél.” (Ésa. 45:5) {MB 120.2}   

Ezékiel próféta látomásában kezet látott az angyalok szárnya alatt (Ezék. 1:8). Ez arra tanítja Isten szolgáit, hogy Isten hatalma teszi eredményessé őket. Akiket az Úr a hírnökeiként alkalmaz, ne gondolják, hogy Isten munkája tőlük függ, rajtuk múlik. A felelősség terhe nincs véges, halandó lényekre helyezve. Aki sohasem szunnyad, Ő munkálkodik terve véghezvitelén. Ő viszi előre munkáját, hiúsítja meg az istentelenek szándékait, zavarja össze az Isten népe ellen gonoszságot forralók tanácsát. Aki mindenható uralkodó, aki a seregek Ura, Ő uralkodik a kérubok közt, s őrködik ma is gyermekei fölött viszontagságaik közepette. Aki az egeken uralkodik, Ő a mi megváltónk. Ő mér le minden próbát, őrködik a kemence tüzén, amelyben mindenkinek meg kell próbáltatnia. Amikor a királyok erősségeit megdönti, amikor legyőzi ellenségeit, népe akkor is biztonságban lakozik kezében. {MB 121.1}   

„Óh Uram, tied a nagyság, hatalom, dicsőség, örökkévalóság és méltóság, sőt minden, valami a mennyben és a földön van, tied… a Te kezedben van mind az erősség, mind a birodalom; a Te kezedben van mindeneknek felmagasztalása és megerősíttetése.” (I. Krón. 29:11–12) {MB 122.1}