Kapernaumban

Utazásainak szüneteiben Jézus a Galileai-tenger partján, a szépséges genezáreti síkság melletti Kapernaumban lakott, ezért „az Ő városa”-ként emlegették. {DA 252.1}   

A mély fekvésű tó partján, a kellemes, délies éghajlatú sík vidéken pálmák és olajfák virágoztak. Voltak itt gyümölcsösök, szőlőskertek, zöld mezők, sok pompás virág, s mindent a sziklákból fakadó patakok öntöztek. A tóparton és a környező dombokon városok és falvak voltak, a tavat halászhajók lepték el. Mindenütt élénk, mozgalmas élet folyt. {DA 252.2}   

Kapernaum igen alkalmas volt arra, hogy az Üdvözítő munkálkodásának központja legyen. A Damaszkuszból Jeruzsálembe, Egyiptomba és a Földközi-tengerhez vezető út mentén lévő városon sok-sok ország utazói haladtak át, vagy pihentek meg itt utazásaik közben. Jézus minden nemzetiségű és néposztálybeli emberrel találkozhatott Kapernaumban, gazdaggal és hatalmassal éppúgy, mint szegénnyel és alacsony sorsúval, így tanításai más országokba is eljutottak. Az emberek tanulmányozni kezdték a próféciákat, a figyelem a Megváltóra irányult, s küldetése feltárult a világ előtt. {DA 252.3}   

Bár a szanhedrin tevékenysége Jézus ellen irányult, a nép lelkesen várta küldetésének kiteljesedését. Az egész menny a földi eseményeket figyelte. Angyalok készítették elő Jézus szolgálatának útját, felindították az emberek szívét, és az Üdvözítőhöz vonzották őket. {DA 253.1}   

Kapernaumban a nemesember fia, akit Krisztus meggyógyított, tanúsította az Ő hatalmát. A királyi tiszt és háza népe örömmel tett bizonyságot hitéről. Amikor megtudták, hogy maga a Tanító van közöttük, az egész város megmozdult. Nagy sokaság igyekezett látni Őt. Szombaton annyi ember özönlött a zsinagógába, hogy sokan nem is tudtak bejutni. {DA 253.2}   

Aki csak hallotta az Üdvözítőt, csodálkozott „a tudományán, mert beszéde hatalmas volt” (Luk 4,32). „Úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.” (Mát 7,29) Az írástudók és a vének tanítása rideg és formális volt, mint egy bemagolt lecke. Számukra Isten szavának nem volt életadó ereje. A saját eszméikkel és hagyományaikkal helyettesítették Krisztus tanítását. A szolgálat megszokott körforgásában magyarázták a törvényt, de isteni ihletés híján az Ige nem jutott el hallgatóik szívébe, s az övékét sem érintette. {DA 253.3}   

Jézus nem avatkozott bele a különféle vitás kérdésekbe. Munkája az igazság bemutatása volt. Szavai világosságot árasztottak a pátriárkák és próféták tanításaira, s a Szentírás új kinyilatkoztatásként jelent meg az emberek előtt. Hallgatói még soha nem érzékelték az Ige jelentésének ilyen mélységeit. {DA 253.4}   

Jézus ott találkozott az emberekkel, ahol éltek, s jól ismerte gondjaikat. Kedvessé tette számukra az igazságot, mert a legközvetlenebb és legegyszerűbb módon tárta fel előttük. Beszéde érthető, finom és egyszerű volt, olyan tiszta, mint a csobogó patak. Hangja zeneként hatott azokra, akik addig a rabbik monoton magyarázatát hallgatták. Bár tanítása egyszerű volt, mégis úgy szólt, mint akinek hatalma van. Ez a jellegzetesség élesen megkülönböztette tanítását mindenki másétól. A rabbik kétkedve és bizonytalankodva beszéltek, mintha az Írásokat különböző módon lehetne értelmezni, s hallgatóik napról napra bizonytalanabbá váltak. Jézus azonban kétségbevonhatatlan tekintéllyel tanította az Írásokat. Bármilyen témáról szólt, hatalommal tette, mint akinek a szavát nem lehet megmásítani. {DA 253.5}   

Mégis megfontolt és komoly volt, nem pedig heves. Úgy tanított, mint akinek határozott célja van. Az örök élet valóságát tette láthatóvá. Bármiről beszélt, Istent nyilatkoztatta ki. Arra törekedett, hogy megtörje a varázst, amely az embereket a földi dolgok vonzáskörében tartja. Nem becsülte le az evilági ügyek jelentőségét, de valódi összefüggéseikbe helyezve alárendelte őket az örök érdekeknek. Azt tanította, hogy a menny és a Föld összeköttetésben áll egymással, és az isteni igazság megismerése felkészíti az embert a mindennapi élet kötelességeinek jobb teljesítésére. Úgy beszélt, mint aki ismeri a mennyet, tudatában van Istenhez fűződő kapcsolatának, s mégis közösséget vállal az emberi család minden tagjával. {DA 254.1}   

Mindig a hallgatóságához igazította az irgalom üzeneteit. Tudta „erősíteni a megfáradottat beszéddel” (Ésa 50,4), mert kegyelem áradt szavaiból, hogy a legvonzóbb módon adhassa át az embereknek az igazság kincseit. Tapintatosan bánt azokkal, akiknek az elméjét előítéletek terhelték, és olyan szemléltető példákkal lepte meg őket, amelyek felébresztették az érdeklődésüket. A képzelet segítségével érte el a szívet. Példázatait a mindennapi életből merítette, s bár egyszerűek voltak, csodálatos mélységeket tártak fel. Az ég madarai, a mező liliomai, a mag, a pásztor és a bárány – Krisztus ezekkel a példákkal szemléltette a halhatatlan igazságot, s amikor hallgatói mindezt látták a természetben, visszaemlékeztek a Megváltó tanításaira. A természetből vett példák szüntelenül felidézték Krisztus szavainak tanulságait. {DA 254.2}   

Jézus sohasem hízelgett az embereknek. Soha nem mondott olyat, ami vágyaikat és képzelgéseiket erősíthette volna, s nem dicsérte meg őket okos találmányaikért sem – de a mélyen, előítélet nélkül gondolkodók befogadták tanítását, és úgy találták, hogy próbára teszi bölcsességüket. Elcsodálkoztak a legegyszerűbb módon kifejezésre juttatott lelki igazságok hallatán. A legmagasabban képzetteket is elbűvölték Jézus szavai, s az iskolázatlanok is mindig tanultak belőlük. Az írástudatlanok számára is volt üzenete, és a pogányokkal is meg tudta értetni, hogy ők is fontosak a Megváltónak. {DA 254.3}   

Jézus gyengéd részvéte gyógyítóan hatott a fáradt és meggyötört szívekre. Még a dühös ellenség háborgása közepette is a béke légköre vette körül. Arcának szelídsége, szeretetreméltó jelleme, és mindenekfelett a tekintetében és hanghordozásában megnyilvánuló együttérzés Őhozzá vonzott mindenkit, akinek szívét még nem keményítette meg a hitetlenség. Ha pillantása és beszéde nem kedves, gyöngéd lelkületet tükrözött volna, nem lett volna hatással az emberekre. A szenvedők, akik Jézushoz jöttek, úgy érezték, hogy hűséges barátként azonosítja magát velük, s egyre többet és többet akartak megismerni az általa tanított igazságból. Jézus a mennyet hozta közel hozzájuk. Arra vágytak, hogy Vele lehessenek, és szüntelenül érezhessék vigasztaló szeretetét. {DA 254.4}   

Krisztus figyelemmel kísérte hallgatói arckifejezését, s örömmel töltötték el az érdeklődő tekintetek. Jézust boldoggá tette, ha az igazság áttörte az önzés korlátait, bűnbánatot és hálát munkálva a lélekben. Amint a sokaságban felismerte azokat, akiket már korábban is látott, arca felragyogott az örömtől. Országának polgárait látta bennük. De amikor az egyszerűen elmondott igazság valamilyen dédelgetett bálványra tapintott, Jézus észrevette az arcokon végbement változást, az emberek rideg, fenyegető tekintetét, amely arról árulkodott, hogy nem szívesen fogadják a világosságot. Amikor Jézusnak látnia kellett a béke üzenetét elutasító embereket, mélységes fájdalom járta át a szívét. {DA 255.1}   

Jézus a zsinagógában arról az országról beszélt, amelynek megalapításáért eljött, és küldetéséről, hogy felszabadítsa Sátán foglyait. Egyszer csak szörnyű sikoly szakította félbe szavait. Egy megszállott tört utat a tömegben, és azt kiáltotta: „Mi dolgunk van nékünk veled, Názáreti Jézus? Azért jöttél-e, hogy elveszíts minket? Tudom, hogy ki vagy te: az Istennek szentje!” (Márk 1,24) {DA 255.2}   

Mindenki megrémült. Az emberek figyelme elterelődött Krisztusról. Ez volt Sátán célja azzal, hogy áldozatát a zsinagógába vezette. De Jézus megdorgálta a démont:„Némulj meg, és menj ki ebből az emberből! És az ördög azt a középre vetve, kiment belőle, és nem ártott neki semmit.” (Luk 4,35) {DA 255.3}   

Sátán elsötétítette e nyomorult szenvedő elméjét, de az Üdvözítő jelenlétében a világosság egy sugara áthatolt a homályon. Felébredt benne a vágy, hogy megszabaduljon Sátán hatalmából, azonban a démon ellenállt Krisztusnak. Amikor a férfi megpróbált Jézushoz folyamodni segítségért, a gonosz lélek adott szavakat a szájába, és félelemtől gyötörten kiáltozott. Valamelyest érezte, hogy annak jelenlétében van, aki meg tudja őt szabadítani, de amikor megpróbálta elérni e hatalmas, segítő kezet, egy másik akarat visszatartotta őt, és másvalakinek a szavait kellett kimondania. Szörnyű harc folyt ebben az emberben szabadulás utáni vágya és Sátán hatalma között. {DA 255.4}   

Aki legyőzte Sátánt a megkísértés pusztájában, ismét szemtől szembe került ellenségével. A démon minden erejét latba vetette, hogy hatalmában tartsa áldozatát. Ha most teret veszít, azzal Jézus győz. Úgy tűnt, hogy a meggyötört ember életét veszti az ellenséggel vívott küzdelemben, aki életének pusztítója volt. Az Üdvözítő azonban hatalommal szólt, és megszabadította a foglyot. Az imént még megszállott férfi gyógyultan, boldogan állt a csodálkozó emberek között, visszanyerve az önuralom szabadságát. Még a démon is bizonyságot tett a Megváltó isteni hatalmáról. {DA 256.1}   

A férfi dicsérte Istent a szabadulásáért. Szeme, amelyben oly sokáig lángolt az őrület tüze, most értelmet sugárzott, s a hála könnyeivel telt meg. Az emberek elnémultak a csodálkozástól, s amikor felocsúdtak, így kiáltoztak: „Mi ez? Micsoda új tudomány ez, hogy hatalommal parancsol a tisztátalan lelkeknek is, és engedelmeskednek néki?” (Márk 1,27) {DA 256.2}   

A nyomorúság oka, ami ezt az embert az ismerősei számára félelmetessé, önmaga számára pedig teherré tette, a saját életében rejlett. Elkápráztatta a bűn gyönyörűsége, és azt gondolta, hogy élete egyetlen nagy karnevál lehet. Nem is álmodta, hogy rettegetté válik a világ számára, és családja szégyenévé lesz. Úgy vélte, ártatlan könnyelműséggel töltheti el az idejét. De amint a lejtőre lépett, gyorsan haladt lefelé. Természetének nemes vonásait mértéktelenség és léhaság rontotta meg, és Sátán teljesen a hatalmába kerítette. {DA 256.3}   

Túl későn kezdte bánni tetteit. Amikor eljutott odáig, hogy minden vagyont és örömet odaadott volna, csak visszanyerje elveszített emberi voltát, már tehetetlenné vált a gonosz markában. Az ellenség területére merészkedett, és Sátán minden képességét irányítása alá vonta. A kísértő elcsábította őt sok-sok elbűvölő ajándékkal, ám amikor már az uralma alá került, a látszólagos barát engesztelhetetlen kegyetlenséggel sújtott le rá, rettenetes, dühödt csapásokat mérve áldozatára. Ez történik mindenkivel, aki enged a gonosznak: a kezdetben elkápráztató örömök a kétségbeesés sötétjében vagy a tönkretett lélek őrültségében érnek véget. {DA 256.4}   

Ugyanaz a gonosz ellenség, aki megkísértette Krisztust a pusztában, és hatalmába kerítve megszállottá tette a kapernaumi férfit, a hitetlen izraelitákat is uralta. Esetükben azonban a kegyesség látszatát keltette, és be akarta csapni őket az Üdvözítő elutasításának indítékait illetően. Állapotuk reménytelenebb volt, mint a megszállotté, mert nem érezték, hogy szükségük van Krisztusra, ezért Sátán erősen a hatalmában tarthatta őket. {DA 256.5}   

Amíg Krisztus személyes szolgálatát végezte az emberek között, a sötétség birodalmának lakói lázas tevékenységet folytattak. Sátán és gonosz angyalai évszázadok óta arra törekedtek, hogy hatalmukba kerítsék az emberek testét-lelkét, bűnt és szenvedést hozzanak rájuk, s minden nyomorúságért Istent vádolják. Jézus kinyilatkoztatta Isten jellemét az embereknek. Megtörte Sátán hatalmát, és foglyait szabadon bocsátotta. Mennyből származó új élet, szeretet és erő munkálkodott az emberi szívekben, s a gonoszság fejedelme felkelt, hogy megküzdjön országa elsőbbségéért. Sátán összevonta haderejét, és minden egyes lépésnél támadta Krisztus munkáját. {DA 257.1}   

Így lesz majd az igazság és a bűn közötti küzdelem végső nagy csatájában is. Miközben új élet, világosság és hatalom száll alá a magasságból Krisztus tanítványaira, új erő fakad fel a mélységből is, tettre serkentve Sátán ügynökeit. Minden feszültté válik. A gonoszság fejedelme az évszázadok során szerzett tapasztalatait felhasználva, rendkívüli ravaszsággal, álarc mögé rejtőzve ténykedik. A világosság angyalának öltözve jelenik meg, és tömegek követik,„hitető démonokra és gonosz lelkek tanításaira figyelmezvén” (1Tim 4,1). {DA 257.2}   

Jézus idejében Izráel vezetői és tanítói erőtlenek voltak ahhoz, hogy ellenálljanak Sátán törekvéseinek. Figyelmen kívül hagyták az egyetlen eszközt, amellyel védekezhettek volna a gonosz hatással szemben: Isten szava volt az, amellyel Krisztus legyőzte a gonoszt. Izráel vezetői azt vallották, hogy ők hivatottak Isten szavának értelmezésére, de csak hagyományaik fenntartása és ember alkotta előírásaik kikényszerítése érdekében tanulmányozták az Igét. Értelmezésük alapján olyan nézeteket juttattak kifejezésre, amelyeket Isten sohasem foglalt Igéjébe. Misztikus magyarázataik homályossá tették azt, amit az Úr világosan kijelentett. Jelentéktelen formai részletkérdéseken vitatkoztak, és gyakorlatilag tagadták a leglényegesebb tényeket. Ezzel a hitetlenség magvait szórták szét. Isten szavát megfosztották erejétől, így a gonosz serege bátran pusztíthatott, nem ütközött ellenállásba. {DA 257.3}   

A történelemben minden megismétlődik. Napjaink számos vallási vezetője nyitott Bibliával a kezében tesz vallást arról, hogy tiszteli e könyv tanításait, miközben rombolja az Igébe mint Isten szavába vetett hitet. Elfoglalják magukat a Szentírás elemzésével, és a világos kijelentések fölé helyezik saját véleményüket. Isten Igéje elveszíti megújító hatalmát a kezükben. Ezért növekszik a hitetlenség, és terjed a romlottság a Földön. {DA 258.1}   

Amikor Sátán aláássa a Biblia kijelentéseibe vetett hitet, az embereket azonnal más források felé irányítja világosságért és erőért. Így hízelgi be magát. Akik elfordulnak a Szentírás világos, egyszerű tanításától és Isten Szentlelkének meggyőző erejétől, démonoknak adják át az irányítást. A Szentírást bíráló kritikák, elméletek nyitottak utat a spiritizmus és a teozófia – az ősi pogányság modernizált formái – előtt, hogy még a mi Urunk, Jézus Krisztus hitvalló közösségeiben is megvessék lábukat. {DA 258.2}   

Az evangélium hirdetésével párhuzamosan tevékenykednek azok is, akik az ördögi lények médiumai csupán. Sokan csak kíváncsiságból kezdenek érdeklődni ilyen dolgok iránt, de miután látják az emberi hatalmat messze felülmúló megnyilatkozások bizonyítékait, egyre jobban és jobban elcsábulnak, amíg a sajátjuknál erősebb akarat befolyása alá kerülnek. Végül nem képesek menekülni Sátán titokzatos hatalmából. {DA 258.3}   

A lélek védőbástyái leomlanak. Nincs akadály a bűn útjában. Ha valaki egyszer elutasította Isten szavát és a Szentlélek irányítását, az nem tudja, milyen mélyre merülhet a romlottságba. Titkos bűn vagy uralkodó szenvedély tarthatja fogságban, s éppoly tehetetlen, mint amilyen a kapernaumi megszállott volt. Állapota mégsem reménytelen. Ugyanúgy győzhetjük le a gonoszt, ahogyan Krisztus: az Ige hatalmával. {DA 258.4}   

Isten nem irányítja gondolatainkat a beleegyezésünk nélkül, de ha vágyunk arra, hogy megismerjük akaratát, ígérete nekünk is szól: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.” (Ján 8,32) „Ha valaki cselekedni akarja az Ő akaratát, megismerheti e tudományról…” (Ján 7,17) Az Ő ígéreteibe vetett hit által mindenki megszabadulhat a tévelygés csapdájából és a bűn uralmától. {DA 258.5}   

Mindenki szabadon megválaszthatja, hogy melyik hatalom uralkodjék rajta. Senki sem süllyedhet olyan mélyre, és senki nem olyan gonosz, hogy ne találhatna szabadulást Krisztusban. A megszállott férfi ima helyett csak Sátán szavait volt képes hajtogatni, a Megváltó mégis meghallotta a szív ki nem mondott esedezését. Nincs olyan kiáltása a rászoruló léleknek, még ha nem is tudja szavakkal kifejezni vágyakozását, amely ne találna meghallgatásra. Aki beleegyezik, hogy szövetségi kapcsolatra lép a menny Istenével, az nem marad Sátán hatalmának vagy saját gyengeségeinek kiszolgáltatottja. Az Üdvözítő így hívja: „Fogja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem!”(Ésa 27,5) A sötétség lényei harcolni fognak az egyszer már uralmuk alá került lélekért, de Isten angyalai nagyobb erővel küzdenek érte. Így szól az Úr: „Elvétethetik-e a préda az erőstől, és megszabadulhatnak-e az igazak foglyai? …így szól az Úr: az erőstől elvétetnek a foglyok is, és megszabadul a kegyetlen zsákmánya, és háborgatóidat én háborítom meg, s én tartom meg fiaidat.” (Ésa 49,24–25) {DA 258.6}   

A zsinagógában összegyűlt emberek egy ideig még félelemmel vegyes tisztelettel álltak, amikor Jézus visszavonult Péter házába egy kicsit pihenni. De ide is árnyék vetődött. Péter feleségének édesanyja betegen feküdt, magas láz gyötörte. Krisztus megdorgálta a betegséget, s az asszony azonnal felkelve szolgált a Mesternek és tanítványainak. {DA 259.1}   

A Megváltó munkálkodásának örömhíre gyorsan elterjedt egész Kapernaumban. A rabbiktól való félelmükben az emberek nem merték szombaton felkeresni Jézust, hogy meggyógyítsa őket, de mihelyt a nap eltűnt a látóhatár mögött, felbolydult a város. Mindenki a Jézusnak menedéket adó szerény hajlék felé igyekezett. Hordágyakon hozták a betegeket, mások mankóra támaszkodva vagy barátaik támogatásával próbáltak az Üdvözítő közelébe jutni. {DA 259.2}   

Órákon át jöttek és jöttek az emberek, mert senki sem tudhatta, hogy másnap közöttük lesz-e még a Gyógyító. Kapernaum sohasem látott még ilyen napot. A szabadulás örömkiáltása töltötte be a levegőt. A Megváltó boldog volt, hogy örömet szerezhetett. Amikor látta a sok szenvedőt, szíve részvéttel telt meg, és örült, hogy visszaadhatja egészségüket és boldogságukat. {DA 259.3}   

Jézus mindaddig nem hagyott fel munkálkodásával, amíg minden szenvedőt meg nem gyógyított. Már késő éjszaka volt, amikor a sokaság eloszlott, és csend borult Péter otthonára. Elmúlt a hosszú, eseménydús nap, és Jézus nyugalomra vágyott. De míg a város még békésen pihent, az Üdvözítő „fölkelvén, kiment, és elment egy puszta helyre, s ott imádkozott” (Márk 1,35). {DA 259.4}   

Így teltek Jézus földi életének napjai. Gyakran elbocsátotta tanítványait, hogy menjenek haza és pihenjenek, de amikor Őt akarták pihenésre bírni, szelíden ellenállt minden erőfeszítésüknek. Egész nap keményen dolgozott, tanította a tudatlant, gyógyította a beteget, a vaknak visszaadta látását, táplálta a sokaságot – és este vagy kora reggel elment a hegyek szentélyébe, hogy Atyjával lehessen. Gyakran az egész éjszakát imádsággal és elmélkedéssel töltötte, s hajnalban visszatért az emberek között végzett munkájához. {DA 259.5}   

Péter és társai korán reggel Krisztushoz jöttek, mert a kapernaumiak már keresték Őt. A tanítványok mindeddig keserűen csalódtak a fogadtatásban, amelyben Jézusnak része volt. A jeruzsálemi vezetők halálra keresték, s még saját földijei is az életére törtek, de Kapernaumban örömteli lelkesedéssel üdvözölték, és a tanítványok reménye is újraéledt. Arra gondoltak, talán a szabadságot szerető galileaiak között új országának támogatóira talál. De meglepetéssel hallották Krisztus szavait: „Menjünk a közel való városokba, hogy ott is prédikáljak, mert azért jöttem.” (Márk 1,38) {DA 260.1}   

A Kapernaumot átható lelkesedés azzal a veszéllyel járt, hogy szem elől tévesztik Jézus küldetésének célját. Ő nem elégedett meg annyival, hogy csak csodatevőként vagy testi betegségek gyógyítójaként keltse fel az emberek figyelmét. Arra törekedett, hogy mint Üdvözítőjükhöz vonja magához az embereket. A nép azt akarta hinni, hogy királyként jött el, s földi országot alapít, pedig Ő a földiekről a lelkiekre szerette volna terelni a gondolataikat. A pusztán evilági siker csak akadályozná munkáját. {DA 260.2}   

A gondtalan tömeg csodálata is megrázta a lelkét. Sohasem akarta előtérbe állítani önmagát. A tisztelet, amelyet a világ ad a rangnak, a gazdagságnak vagy a tehetségnek, idegen volt Krisztus számára. Jézus sohasem alkalmazott olyan módszereket, amelyekkel az emberek meg akarnak nyerni másokat, vagy tiszteletet akarnak kivívni. Születése előtt évszázadokkal már megjövendölték Róla: „Nem kiált és nem lármáz, s nem hallatja szavát az utcán. Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg. Nem pislog, és meg nem reped, míg a földön törvényt tanít.” (Ésa 42,2–4) {DA 260.3}   

A farizeusok a formaságok aprólékos betartásával akartak kitűnni, és kegyességükkel hivalkodtak. Az egymással szembenálló csoportok azzal bizonygatták vallási buzgóságukat, hogy hangos és hosszú vitákat folytattak a külsőségekről és ceremóniákról. Sokszor lehetett hallani az utcán a törvény tudós doktorainak dühödt civakodását. {DA 261.1}   

Jézus élete mindezzel éles ellentétben állt: nem jellemezte zajos vita, kérkedő ima, s nem igényelt elismerést cselekedeteiért. Krisztus Istenben rejtőzött el, Isten pedig Fiának jellemében nyilatkoztatta ki magát. Jézus arra vágyott, hogy erre a kinyilatkoztatásra irányuljon az emberek figyelme, és tiszteletüket Istennek adják. {DA 261.2}   

Az igazságosság Napja nem úgy bocsátotta fényét a világra, hogy ragyogásával elkápráztassa az embereket. Meg van írva Jézus Krisztusról: „Az Ő kijövetele bizonyos, mint a hajnal.” (Hós 6,3) A napfény csendesen és szelíden áradva oszlatja el a sötétséget, s életre kelti a világot. Így kelt fel az igazságosság Napja is, és gyógyulás volt a szárnyai alatt (Mal 4,2). {DA 261.3}