„Született néktek ma a Megtartó…”

Lukács 2:1-20. {DA 43}   

A dicsőség királya mélyen megalázkodott, amikor emberi természetet öltött. Földi körülményei szerények voltak, küzdelmek és nehézségek között élt. Dicsőségét elfátyolozta, hogy sugárzó fensége ne kerüljön a figyelem középpontjába. Minden külsőséget mellőzött. A gazdagság, világi megbecsülés és tekintély nem mentheti meg a lelket a haláltól. Jézusnak az volt a szándéka, hogy semmilyen földi kívánság ne késztesse az embert arra, hogy az Ő oldalára álljon. Csak a mennyei igazság szépsége vonzza azokat, akik követni akarják Őt. A Messiás jelleméről régóta jövendöltek a próféciákban, és Jézus azt szerette volna, hogy az emberek Isten szava alapján, az Ige bizonyságtétele nyomán fogadják el Őt. {DA 43.1}   

Az angyalok csodálták a megváltás dicső tervét. Várakozva figyelték, hogyan fogadja majd Isten népe az emberi természetet magára öltött Messiást. Eljöttek a választott nép földjére. Más nemzetek mesékben hittek, és hamis isteneket imádtak. Az angyalok azt a helyet látogatták meg, ahol Isten dicsősége megnyilatkozott és a próféciák világossága fénylett. Láthatatlanul érkeztek Jeruzsálembe, a szent jövendölések kijelölt magyarázóihoz és Isten házának szolgáihoz. Zakariás pap is – miközben az oltár előtt szolgált – kinyilatkoztatást kapott Krisztus jövetelének közelségéről. Megszületett már az előfutár is, akinek küldetéséről csodák és próféciák tettek bizonyságot. Születésének örömhíre elterjedt, és ismert volt küldetésének csodálatos jelentősége. Jeruzsálem mégsem készült arra, hogy örömmel üdvözölje Megváltóját. {DA 43.2}   

A mennyei küldöttek megdöbbenve látták annak a népnek a közömbösségét, amelyet Isten arra hívott el, hogy a szent igazság világosságát elvigye a világhoz. A zsidó nemzetet annak tanúságtevőjeként őrizte meg Isten, hogy Krisztusnak Ábrahám magvából, Dávid leszármazottai közül kell megszületnie – mégsem ismerték fel, hogy jövetele mennyire közel van. A templomban a reggeli és esti áldozat naponta mutatott rá Isten Bárányára, de még itt sem tettek előkészületeket a fogadására. A nemzet papjai és tanítói nem vették észre, hogy minden idők legnagyobb eseménye előtt állnak. Tartalom nélküli imákat ismételgettek, elvégezték a szertartásokat, hogy az emberek lássák, s miközben gazdagságért és világi tekintélyért munkálkodtak, nem készültek fel a Messiás kinyilatkoztatására. Egész Izráelt ez a közöny jellemezte. Az önző és a világhoz ragaszkodó szíveket érintetlenül hagyta az egész mennyet betöltő öröm. Kevesen vágyódtak arra, hogy láthassák a Láthatatlant. Hozzájuk küldettek a mennyei követek. {DA 44.1}   

Angyalok látogatták meg Józsefet és Máriát, amint názáreti otthonukból Dávid városa felé utaztak. A császári Róma elrendelte az óriási birodalomban élő népek összeírását, s ez a galileai hegyek között lakókra is vonatkozott. Amint a régi időkben Cyrust a világbirodalom trónjára ültette Isten, hogy szabadon bocsássa az Úr foglyait, ugyanígy tette eszközévé Augustus császárt is, hogy szándékát véghezvigye, s Jézus édesanyja eljuthasson Betlehembe. Mária Dávid leszármazottja volt, és Dávid Fiának Dávid városában kellett megszületnie. A próféta azt mondta, hogy Betlehemből „származik, aki uralkodó az Izráelen, akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van” (Mik 5,2). De királyi családjuk városában Józsefet és Máriát nem ismerték fel, nem vette körül őket tisztelet. Fáradtan járták végig a várost, kapujától a belső városrész keleti széléig, de hiába kerestek éjszakai szállást. A zsúfolt fogadóban nem volt hely számukra. Az állatoknak készült egyszerű, kezdetleges épületben végül menedéket találtak, s itt született meg a világ Megváltója. {DA 44.2}   

Az emberek nem is tudtak erről az eseményről, amely örömmel töltötte be a mennyet. A világosság honában lakó szent lények egyre nagyobb érdeklődéssel fordultak a Föld felé. A világot beragyogta az Üdvözítő jelenléte. A betlehemi dombok felett angyalseregek gyülekeztek. A jelre vártak, hogy elmondhassák az örömhírt a világnak. Ha Izráel vezetői hívek maradnak megbízatásukhoz, osztozhattak volna az örömben, hogy hírül adhatják Jézus születését. De Istennek így mellőznie kellett őket. {DA 47.1}   

Isten kijelenti: „Vizet öntök a szomjúhozóra és folyóvizet a szárazra.” (Ésa 44,3) „Az igazakra világosság fénylik a sötétben.” (Zsolt 112,4) Akik keresik a világosságot, és örömmel fogadják, azokra ragyogó sugarak áradnak Isten trónjáról. {DA 47.2}   

A mezőkön, ahol valaha a fiatal Dávid terelte nyáját, még mindig pásztorok őrködtek éjszaka. Csendes óráikban a megígért Üdvözítőről beszélgettek, és azért imádkoztak, hogy a király eljöjjön Dávid trónjára. „És íme az Úr angyala hozzájuk jött, és az Úr dicsősége körülvette őket, s nagy félelemmel megfélemlettek. És mondta az angyal nekik: Ne féljetek, mert íme hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész nép öröme lesz: született néktek ma a Megtartó, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában!” (Luk 2,9–11) {DA 47.3}   

E szavak hallatán a pásztorok gondolatait egy dicső kép töltötte be. Eljött a Szabadító Izráelhez! Hatalom, dicsőség, győzelem kíséri jövetelét! Az angyalnak azonban fel kellett készítenie őket arra, hogy Üdvözítőjüket a szegénységben és a megalázottságban is felismerjék. „Ez pedig néktek a jele – mondta –, találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban.” (Luk 2,12) {DA 47.4}   

A mennyei hírnök eloszlatta félelmeiket. Elmondta, hogyan találhatnak Jézusra. Emberi gyengeségük iránti tapintatból időt adott nekik, hogy hozzászokjanak az isteni fényességhez. Azután már nem lehetett tovább elrejteni a dicsőséget és örömöt. A mezőt beragyogta Isten seregeinek fényessége. A föld elcsendesedett, a menny pedig lehajolt, hogy hallja az éneket: {DA 47.5}   

„Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jóakarat!”(Luk 2,14) {DA 48.1}   

Bárcsak felismerné az emberi család ma ezt az éneket! Az akkor tett kijelentés, az akkor felcsendülő hang egyre hangosabban száll, az idők végezetéig, és visszhangzik az egész Földön. Amikor az Igazság Napja felragyog, s gyógyulás lesz szárnyai alatt, a nagy sokaság mint sok vizek zúgása visszhangozza majd ezt az éneket: „Alleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható!” (Jel 19,6) {DA 48.2}   

Amint az angyalok eltűntek, a fény szertefoszlott, és az éjszaka árnyai ismét ráborultak a betlehemi dombokra. De a legtündöklőbb kép, amelyet emberi szem valaha is látott, megmaradt a pásztorok emlékezetében. „És amikor elmentek az angyalok őtőlük a mennybe, azt mondták a pásztoremberek egymásnak: »Menjünk el mind Betlehemig, és lássuk meg e dolgot, melyet az Úr megjelentett nékünk.« Elmentek azért sietséggel, és megtalálták Máriát és Józsefet és a kis gyermeket, aki a jászolban feküdt.” (Luk 2,15–16) {DA 48.3}   

Nagy örömmel tértek vissza, és mindenkivel megismertették, amit láttak és hallottak. „És mindenek, akik hallották, elcsodálkoztak azokon, amiket a pásztorok nekik mondtak. Mária pedig mindezeket az igéket megtartotta és szívében forgatta. A pásztorok pedig visszatértek, s dicsőítették és dicsérték az Istent.” (Luk 2,18–20) {DA 48.4}   

A menny és a föld ma sincs távolabb egymástól, mint amikor a pásztorok hallották az angyalok énekét. Az emberiséget ma is éppúgy körülveszi a menny féltő gondoskodása, mint amikor egyszerű emberek mindennapi foglalatosságaik közben, fényes nappal angyalokkal találkoztak a szőlőskertekben, és mezőkön beszélgettek a mennyei hírnökökkel. Életutunk során a menny hozzánk is közel jöhet. A mennyei csarnokokból érkező angyalok kísérik azok lépéseit, akik Isten parancsolatai szerint járnak. {DA 48.5}   

A betlehemi történet kimeríthetetlen téma. Benne van elrejtve „Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége”(Róm 11,33). Csodáljuk az Üdvözítő áldozatát, amikor mennyei trónját jászolra, s a hódoló angyalok társaságát az istálló jószágaira cserélte fel. Az emberi büszkeség és önelégültség megszégyenül jelenlétében. Ez mégis csupán a kezdete volt csodálatos leereszkedésének. Már az is kimondhatatlan megalázkodás lett volna, ha Isten Fia akkor veszi fel az emberi természetet, amikor Ádám még ártatlanságban élt az Édenben. Ám Jézus akkor öltötte magára természetünket, amikor az emberiséget már négyezer éve gyengítette a bűn. Csakúgy, mint Ádám minden egyes gyermeke, elfogadta az átöröklés törvényének következményeit. Hogy melyek voltak ezek a következmények, földi őseinek történetében mutatkozik meg. Ilyen örökséggel jött el, hogy osztozzon fájdalmainkban és kísértéseinkben, s hogy számunkra a bűntelen élet példáját nyújtsa. {DA 48.6}   

Jézus Krisztust az Isten mellett betöltött tisztsége miatt gyűlölte meg Sátán. S még jobban meggyűlölte, amikor őt pedig megfosztották trónjától. Gyűlölte azt, aki elkötelezte magát, hogy megváltsa a bűnös emberiséget. Isten mégis megengedte, hogy Fia gyámoltalan kisdedként, az emberi család gyengeségeinek kiszolgáltatottan arra a világra jöjjön el, ahol Sátán magának igényli az uralmat. Megengedte, hogy Jézus szembenézzen a veszélyekkel, amelyek mindennaposak az ember életében, s megvívja azt a csatát, melyet az emberi család minden gyermekének meg kell harcolnia, azzal a kockázattal, hogy elbukik és örökre elvész. {DA 49.1}   

A földi apa is aggódik fiáért. Amikor gyermekére tekint, remegve gondol arra, hogy a kicsi élete veszélybe kerülhet. Arra vágyódik, hogy szeretett gyermekét megvédje Sátán hatalmától, távol tartsa a kísértéstől, és megkímélje a küzdelemtől. Isten pedig odaadta egyszülött Fiát, hogy még gyötrelmesebb csatát vívjon és félelmetesebb kockázatot vállaljon, s biztosíthassa az élet ösvényét a mi kicsinyeink számára. Ebben van a szeretet. Csodálkozzatok egek, ámulj, föld! {DA 49.2}