„Megtisztíthatsz engem”

Máté 8:2-4; Máté 9:1-8; Máté 9:32-34; Márk 1:40-45; Márk 2:1-12; Lukács 5:12-28. {DA 262}   

Keleten a gyógyíthatatlan és fertőző lepra volt a legrettegettebb betegség. Áldozataira kifejtett szörnyű hatása még a legbátrabbakat is félelemmel töltötte el. A zsidók körében a bűn miatti ítéletnek tekintették, és a csapást Isten figyelmeztetéseként magyarázták. A mélyen gyökerező, kiirthatatlan, halálos betegséget a bűn szimbólumának tartották. A rituális törvény a leprást tisztátalannak tekintette. Mintha már meghalt volna, kirekesztették az emberek közül. Bármit érintett, az tisztátalanná vált. Lehelete a levegőt is beszennyezte. Ha valakiről gyanították, hogy megkapta ezt a betegséget, meg kellett mutatnia magát a papoknak, akik megvizsgálták, és döntöttek az ügyében. Ha valakit leprásnak nyilvánítottak, elkülönítették a családjától, kivetették Izráel gyülekezetéből, és arra ítélték, hogy csak azokkal lehessen együtt, akiket ugyanez a betegség kínoz. A törvény követelménye alól még a királyok sem voltak kivételek. Az uralkodónak, akit megtámadott ez a rettenetes betegség, le kellett mondania trónjáról, és ki kellett vonulnia a társadalomból. {DA 262.1}   

A leprásnak barátaitól, szeretteitől távol kellett viselnie betegsége átkát. Köteles volt hírül adni szerencsétlenségét, megszaggatni ruháit, és amerre csak ment, vészjelzést kellett hallatnia, figyelmeztetve mindenkit, hogy meneküljön szennyező, fertőző jelenlététől. A magányos száműzött gyászos „Tisztátalan, tisztátalan!” kiáltása félelemmel és undorral töltötte el az embereket. {DA 262.2}   

Azon a környéken, ahol Krisztus szolgált, sok ilyen beteg volt, és hozzájuk is eljutott a Megváltó munkálkodásának örömhíre. Elizeus próféta ideje óta sohasem hallottak arról, hogy valaki, akin ez a betegség elhatalmasodott, megtisztult volna. Várni sem merték, hogy Jézus olyasmit tegyen értük, amit még senkiért nem tett. Azonban mégis volt valaki, akinek a szívében megfogant a hit. De nem tudta, hogyan közeledjen Jézushoz. Egy kirekesztett, aki nem érintkezhet embertársaival, hogyan is jelenhetne meg a Gyógyító előtt? Az is kérdéses volt számára, vajon Krisztus meggyógyítaná-e őt. Lehajol-e hozzá, figyelemre méltat-e egy olyan embert, akiről azt tartották, hogy Isten ítélete sújtja? Nem mond-e átkot rá, mint a farizeusok, sőt még az orvosok is, és nem figyelmezteti-e, hogy tűnjön el az emberek közeléből? Átgondolta mindazt, amit az isteni tanítóról hallott. Jézus senkit nem utasított el, aki a segítségét kérte. A szerencsétlen, nyomorult ember elhatározta, hogy megkeresi az Üdvözítőt. Bár ki volt rekesztve a városokból, talán találkozhat Jézussal valamelyik hegyi úton, vagy rátalálhat, amint a városokon kívül tanít. Sok nehézséggel kellett számolnia, de ez volt az egyetlen reménysége. {DA 262.3}   

A leprás beteget a Megváltóhoz irányították. Jézus éppen a tó partján tanított, és az emberek köréje gyülekeztek. Bár távolabb állt, a leprában szenvedő férfi mégis elkapott néhány szót. Látta, amint Jézus a betegekre helyezi kezét. Látta a sántát, a vakot, a bénát, és a különböző betegségektől gyötört, haldokló embereket, amint egészségesen felkelnek, és dicsérik Istent a szabadulásukért. Szívében megerősödött a hit. Egyre közelebb és közelebb húzódott az összegyűlt tömeghez. Elfelejtette a korlátozásokat, az emberek biztonságát, és a félelmet, ahogyan mindenki rátekint. Csak a gyógyulás áldott reménységére gondolt. {DA 263.1}   

Undorító, visszataszító látványt nyújtott. A betegség rémisztő nyomokat hagyott rajta, és pusztuló testére rettenetes volt ránézni. Az emberek visszahőköltek rémületükben, amikor meglátták. Mindenki menekült, nehogy érintkezzen vele. Néhányan megpróbálták megakadályozni, hogy Jézushoz közeledjen, de hiába. Süketen, vakon törtetett a Megváltó felé. Az emberek utálkozása nem volt hatással rá. Csak Isten Fiát látta. Csak azt a hangot hallotta, amely életet ad a haldoklónak. Utat tört Jézushoz, a lába elé vetette magát, és így kiáltott: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem!” (Mát 8,2) {DA 263.2}   

Jézus azonnal válaszolt: „Akarom, tisztulj meg!” (Mát 8,3) És rátette a kezét. {DA 263.3}   

Abban a pillanatban változás ment végbe a leprás betegen. Teste egészségessé lett, idegei érzővé, izmai erősekké váltak. A leprára jellemző durva, hámló, pikkelyes bőr eltűnt, és lágy fény vette át a helyét, olyanná lett, mint az egészséges gyermek bőre. {DA 263.4}   

Jézus ráparancsolt erre az emberre, hogy ne beszéljen arról, ami történt vele, hanem azonnal mutassa meg magát a papoknak, és vigyen ajándékot a templomba. Az ilyen áldozat addig nem volt elfogadható, amíg a papok meg nem vizsgálták a beteget, és egészségesnek nem nyilvánították. Nem térhettek ki a vizsgálat elől, és döntést kellett hozniuk az ügyben. {DA 264.1}   

A Szentírás szavai megmutatják, hogy Jézus Krisztus milyen nyomatékosan utasította hallgatásra és azonnali cselekvésre ezt az embert. „Erősen megfenyegetvén, azonnal elküldte őt, és mondta neki: Meglásd, hogy senkinek semmit ne szólj, hanem eredj el, mutasd meg magadat a papnak, és vidd fel a tisztulásodért, amit Mózes parancsolt, bizonyságul nekik.” (Márk 1,43–44) Ha a papok ismerték volna a leprás gyógyulásának módját, Krisztus iránti gyűlöletük miatt becstelen ítéletet is hozhattak volna. Jézus azt akarta, hogy ez az ember mutassa meg magát a templomnál, még mielőtt odaérne a csoda híre. Így biztosíthatta a részrehajlás nélküli döntést, és hogy a gyógyult bélpoklos újra együtt lehessen a családjával és a barátaival. {DA 264.2}   

Más oka is volt még annak, hogy Krisztus hallgatást parancsolt a leprából meggyógyult férfinak. Az Üdvözítő tudta, hogy ellenségei egyre inkább korlátozni akarják a munkáját, és el akarják fordítani tőle a népet. Tudta, hogy ha a bélpoklos meggyógyítását elhíresztelik, a rettenetes betegségben szenvedők köréje sereglenek, és ellenségei elhíresztelik, hogy a betegek megfertőzik a Jézushoz jövő embereket. Sok bélpoklos nem úgy használná fel az egészség ajándékát, hogy áldássá legyen neki és másoknak is. Ha Jézus magához vonzza a leprásokat, alkalmat ad a vádaskodásra, hogy semmibe veszi a ceremoniális törvény előírásait. Ezzel pedig az evangélium hirdetését akadályozná. {DA 264.3}   

Az események igazolták Jézus figyelmeztetését. A sokaság, amely látta a beteg gyógyulását, kíváncsi volt a papok döntésére. Krisztus figyelmeztetése ellenére a megtisztult férfi nem tett erőfeszítést arra, hogy eltitkolja gyógyulásának körülményeit. Valóban lehetetlen volt eltitkolni, de ő még híresztelte is. Úgy vélte, hogy Jézus csupán szerénységből figyelmeztette a titoktartásra, és mindenhol hirdette a nagy Gyógyító hatalmát. Nem értette meg, hogy minden ilyen megnyilatkozás csak még eltökéltebbé teszi a papokat és véneket Jézus elpusztítására. A meggyógyult ember érezte, hogy az egészség ajándéka nagyon értékes. Boldog volt, hogy visszakerült a családjába és az emberek közösségébe, s úgy érezte, mindenképpen dicsőítenie kell az Orvost, aki visszaadta egészségét. De a nagy hírveréssel az Üdvözítő munkáját akadályozta. Hatására a nép olyan tömegesen özönlött Jézus Krisztushoz, hogy kénytelen volt egy időre szüneteltetni munkálkodását. {DA 264.4}   

Krisztus szolgálatának minden egyes mozzanata messze ható célból történt. Így volt ez a bélpoklos esetében is. Jézus mindenkinek szolgált, aki csak megkereste Őt, de arra vágyott, hogy áldásában részesítse azokat is, akik nem jöttek el. Miközben vonzotta a vámszedőket, a pogányokat és a samaritánusokat, szerette volna megnyerni a papokat és a tanítókat is, akik előítéleteikbe és hagyományaikba burkolózva elzárkóztak a tanításától. Minden eszközt megragadott, hogy elérhesse őket. Amikor a meggyógyított leprást a papokhoz küldte, az volt a szándéka, hogy eloszlassa az előítéleteiket. {DA 265.1}   

A farizeusok azt állították, hogy Krisztus tanítása szemben áll a törvénnyel, amelyet Isten adott Mózes közvetítésével, ám Jézus megcáfolta ezt a vádat, utasítva a megtisztult férfit a hálaáldozat törvény szerinti bemutatására. Ez elegendő bizonyíték volt mindazoknak, akik hajlandók voltak meghallgatni Jézus szavait. {DA 265.2}   

A jeruzsálemi vezetők kémeket küldtek, hogy találjanak valamilyen ürügyet Krisztus halálra ítélésére. Jézus válaszként bizonyságát adta az emberiség iránti szeretetének, törvénytiszteletének, s bűntől és haláltól szabadító hatalmának. Így tett nekik bizonyságot: „Rosszal fizetnek nékem a jóért, és gyűlölséggel szeretetemért.” (Zsolt 109,5) Ő, aki a parancsot adta: „Szeressétek ellenségeiteket!” (Mát 5,44), bemutatta ezt az elvet a gyakorlatban, „nem fizetvén gonosszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg, áldást mondván” (1Pét 3,9). {DA 265.3}   

Ugyanazok a papok, akik száműzetésre ítélték a leprás beteget, most hitelesítették a gyógyulását. Ez a nyilvánosan kihirdetett és bejegyzett végzés ékes bizonysága volt Krisztus hatalmának. A meggyógyított férfi visszatért Izráel gyülekezetébe, a papok igazolásával, hogy a betegségnek semmilyen nyoma nincs rajta, s élő tanúbizonysága lett jótevőjének. Örömmel vitt ajándékot hálája jeléül, és magasztalta Jézus nevét. A papok meggyőződtek Jézus isteni hatalmáról. Lehetőséget kaptak arra, hogy megismerjék az igazságot, és javukra szolgáljon a világosság. Ha elutasítják, elillan a lehetőség, és talán soha többé nem tér vissza. Sokan elutasították a világosságot, ám mégsem adatott hiába. Sok ember szíve megindult, bár ennek egy ideig semmi jele nem volt. Úgy látszott, hogy Jézus küldetése nem ébresztett viszontszeretetet a papokban és tanítókban, de mennybemenetele után „a papok közül is nagy sokan követték a hitet” (Csel 6,7). {DA 265.4}   

A leprás beteg megtisztítása azt szemlélteti, hogyan szabadítja meg Jézus Krisztus a lelket a bűntől. A Jézushoz jövő férfi „poklossággal volt teljes” (Luk 5,12). A rettenetes betegség halálos mérge egész testét átjárta. A tanítványok meg akarták óvni Mesterüket attól, hogy megérintse ezt a beteget, mert aki leprást érint, maga is tisztátalanná válik. Jézus a bélpoklosra helyezte kezét, de nem fertőződött meg. Érintése életadó erőt közvetített. A beteg megtisztult. Így van ez a bűn poklosságával is: mélyen gyökerezik, halálos, és emberi erő képtelen meggyógyítani. „Minden fej beteg, és minden szív erőtelen. Tetőtől talpig nincs e testben épség, csupa seb, dagadás és kelevény.” (Ésa 1,5–6) Jézus, bár emberi természetben lakozott, nem kapott fertőzést. Jelenléte mindig gyógyítólag hat a bűnösre. Aki csak a lábához borul, és hittel mondja: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem!” (Mát 8,2), hallani fogja a választ: „Akarom, tisztulj meg!” (Mát 8,3) {DA 266.1}   

Néhány gyógyításnál Jézus nem biztosította azonnal a kívánt áldást. A leprás beteg esetében azonban, mihelyt a kérés elhangzott, azonnal teljesítette. Amikor földi áldásért imádkozunk, lehet, hogy késik a válasz, de nem így történik, amikor bűntől való szabadulásért könyörgünk. Az Ő akarata az, hogy megtisztítson minket a bűntől, gyermekeivé fogadjon, és képessé tegyen szent életet élni. Krisztus „önmagát adta a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból, az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint” (Gal 1,4). „És ez az a bizodalom, amellyel Őhozzá vagyunk, hogy ha kérünk valamit az Ő akarata szerint, meghallgat minket; és ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, amelyeket kértünk Őtőle.” (1Ján 5,14–15) „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Ján 1,9) {DA 266.2}   

Krisztus a kapernaumi gutaütött beteg meggyógyításával ismét ezt az igazságot tanította. Azért vitte véghez ezt a csodát, hogy kinyilvánítsa, van hatalma megbocsátani a bűnt. A gutaütött meggyógyítása más értékes igazságot is szemléltet. Reménnyel és bátorítással teljes, és a gáncsoskodó farizeusokkal kapcsolatban is figyelmeztető tanulságot hordoz. {DA 267.1}   

Csakúgy, mint a bélpoklos, a gutaütött beteg is teljesen elveszítette a reményt, hogy valaha meggyógyulhat. Betegsége bűnös életének következménye volt, és szenvedését még lelkiismeret-furdalás is súlyosbította. Jóval korábban a farizeusokhoz és doktorokhoz fordult, enyhülést remélve lelki szenvedésére és fizikai fájdalmára. De ridegen gyógyíthatatlannak nyilvánították, és átengedték őt az isteni haragnak. A farizeusok a betegséget az isteni rosszallás bizonyítékának tekintették, s távol tartották magukat a betegektől és mindazoktól, akiknek segítségre lett volna szükségük. Éppen azok, akik szentként magasztalták fel önmagukat, gyakran bűnösebbek voltak, mint a szenvedők, akiket kárhoztattak. {DA 267.2}   

A lebénult férfi teljesen magatehetetlen volt, s mivel kilátástalannak tűnt, hogy bárhonnan segítséget kapjon, úrrá lett rajta a kétségbeesés. Ekkor hallott Jézus csodálatos tetteiről. Elmondták neki, hogy mások is éppoly bűnösök és tehetetlenek, mint ő, mégis meggyógyultak, még a leprások is megtisztultak. A barátai bátorították: higgye, hogy ő is meggyógyulhat, ha Jézushoz viszik. Ám reménysége alábbhagyott, amikor eszébe jutott, hogyan kezdődött a betegsége. Attól félt, hogy a tiszta Orvos nem tűri meg őt a jelenlétében. {DA 267.3}   

Ez a beteg nem is annyira a fizikai gyógyulásra vágyakozott, mint inkább a bűn terhétől való szabadulásra. Ha megpillanthatná Jézust, s elnyerné a bűnbocsánat bizonyosságát és a menny békességét, megelégedne az élettel vagy a halállal is, Isten akarata szerint. A haldokló így kiáltott: „Bárcsak eljuthatnék Hozzá!” Nem volt vesztegetni való idő. Lesoványodott testén már a bomlás jelei mutatkoztak. Arra kérte a barátait, hogy vigyék az ágyán Jézushoz, s ők örömmel vállalkoztak rá. De a házban, ahol az Üdvözítő volt, és a ház körül is olyan nagy volt a tömeg, hogy a beteg és barátai számára lehetetlen volt Jézus elé jutni vagy akár csak hallótávolságon belülre kerülni. {DA 267.4}   

Jézus ekkor Péter házában tanított. A szokásnak megfelelően körülötte ültek a tanítványai, és „ott ültek a farizeusok és a törvénynek tanítói, akik jöttek Galileának és Júdeának minden falujából, és Jeruzsálemből” (Luk 5,17). A tarka sokaságban sokféle ember volt: buzgók, tiszteletteljesek, kíváncsiak és hitetlenek is. Különböző nemzetiségűek voltak, minden társadalmi osztályból. „És az Úr hatalma volt Ővele, hogy gyógyítson.” (Luk 5,17) Az élet Lelke őrködött az egybegyűltek felett, de a farizeusok és írástudók nem érzékelték jelenlétét. Nem érezték, hogy szükségük volna valamire is, s így a gyógyítás nem értük történt. „Éhezőket töltött be javakkal, és gazdagokat küldött el üresen.” (Luk 1,53) {DA 267.5}   

A gutaütött beteg barátai újra meg újra megpróbáltak utat törni a tömegen keresztül, de hiába. A beteg kimondhatatlan gyötrődéssel tekintett körül. Amikor a régen áhított segítség ilyen közel van, hogyan adhatná fel a reményt? Javaslatára a barátai felvitték a ház tetejére, és megbontva a tetőt, leengedték Jézus elé. A beszélgetés félbeszakadt. Az Üdvözítő a szomorú arcra tekintett, látta a könyörgő szemeket. Megértette a helyzetet. Ő vonzotta magához ezt a megzavart, kételkedő embert. A lebénult férfi még otthon volt, amikor lelkiismeretét már meggyőződésre juttatta a Megváltó. Amikor megbánta vétkeit, és hitt Jézus hatalmában, hogy egészségessé teheti őt, az Üdvözítő életadó irgalmassága akkor áldotta meg először vágyakozó szívét. Jézus látta a hit első rezdülését, figyelte, amint meggyőződéssé érlelődik, hogy Ő a bűnös egyetlen segítsége. Látta, hogyan lesz ez a meggyőződés mind erősebb, minden egyes erőfeszítéssel, ahogyan a beteg Őhozzá igyekszik. {DA 268.1}   

Az Üdvözítő szavai zeneként jutottak a szenvedő fülébe: „Ember, megbocsáttattak néked a te bűneid.” (Luk 5,20) {DA 268.2}   

A kétségbeesés terhe legördült a beteg lelkéről, a megbocsátás békessége töltötte be, s arca immár nyugalmat tükrözött. Elmúlt a fizikai fájdalom, és egész lénye átalakult. A tehetetlen beteg meggyógyult, a bűnös minden vétke megbocsáttatott! {DA 268.3}   

Egyszerű hittel fogadta Jézus szavait, mint az új élet ajándékát. Nem volt több kérése, csendben feküdt, túlságosan boldog volt ahhoz, hogy bármit is mondjon. Mennyei fény ragyogott az arcán, és a nép tisztelettel nézte a jelenetet. {DA 268.4}   

A rabbik nyugtalanul várták, vajon mit tesz Jézus ebben a helyzetben. Eszükbe jutott, hogyan folyamodott hozzájuk ez az ember segítségért, s ők megtagadták tőle a reményt és az együttérzést. Ám nem érték be ennyivel, hanem kijelentették, hogy bűnössége miatt Isten átka van rajta. Mindez megelevenedett az emlékezetükben, amikor meglátták a beteget. Azt is látták, hogy mindenki milyen érdeklődéssel figyeli az eseményt, és rettenetesen féltek, hogy elveszítik a népre gyakorolt befolyásukat. {DA 268.5}   

Ezek a nagy méltóságú emberek egy szót sem szóltak, de amint összenéztek, ugyanazt a gondolatot olvasták le egymás arcáról: tenni kell valamit, hogy feltartóztassák az érzelmek áradatát. Jézus kijelentette, hogy a gutaütött ember vétkei megbocsáttattak. A farizeusok istenkáromlásnak fogták fel ezeket a szavakat, és úgy képzelték, hogy halálra méltó bűnként róhatják majd fel. Ezt mondták szívükben: „Káromlásokat szól. Ki bocsáthatja meg a bűnöket, ha nem egyedül Isten?” (Márk 2,7) {DA 269.1}   

Jézus rájuk nézett, s ők megrettentek és visszahúzódtak. A Megváltó így szólt: „Miért gondoltok gonoszt a ti szívetekben? Mert mi könnyebb, ezt mondani-é: Megbocsáttattak néked a te bűneid; vagy ezt mondani: Kelj fel és járj? Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma a földön a bűnöket megbocsátani (ekkor mondta a gutaütöttnek): Kelj fel, vedd a te ágyadat, és eredj haza!” (Mát 9,4–6) {DA 269.2}   

Ekkor az az ember, akit hordágyon hoztak Jézushoz, az ifjúság rugalmasságával és erejével állt lábra. Az életadó vér szétáradt ereiben. Testének minden szerve tökéletesen működött. Az egészség ragyogása váltotta fel a közeledő halál sápadtságát. „Az pedig azonnal felkelt, és felvévén nyoszolyáját, kiment mindenkinek láttára; úgyhogy mindenki elálmélkodott, és dicsőítette Istent, ezt mondván: Sohasem láttunk ilyet!” (Márk 2,12) {DA 269.3}   

Ó, Krisztus csodálatos szeretete, amely lehajol, hogy meggyógyítsa a bűnöst és a beteget! Az istenség szánja és enyhíti a szenvedő emberiség bajait! Milyen csodálatos erő nyilvánult meg az emberek fiai előtt! Ki kételkedhet a szabadulás üzenetében? Ki becsülhetné le a könyörületes Megváltó irgalmát? {DA 269.4}   

Nem kevesebbet, mint teremtő erőt igényel a bomló test egészségének helyreállítása. Ugyanaz a hang, amely életre szólította a föld porából teremtett embert, életet adott a haldokló gutaütöttnek is. Ugyanaz az erő, amely életet adott a testnek, megújította a szívet is. Ő, aki a teremtéskor „szólt, és meglett”, aki „parancsolt, és előállott”(Zsolt 33,9), életre szólította a bűnösségében és vétkeiben elhalt lelket is. A test gyógyulása annak az erőnek a bizonyítéka, amely megújította a szívet. Krisztus megparancsolta a gutaütöttnek: keljen fel és járjon, „hogy megtudjátok, az ember Fiának van hatalma e Földön a vétkeket megbocsátani” (Márk 2,10). {DA 269.5}   

A gutaütött testi-lelki gyógyulásra lelt Krisztusban. A lelki gyógyulást fizikai helyreállítás követte. Nem szabad figyelmen kívül hagyni ezt a tanulságot. Ma is ezrek szenvednek fizikai betegségekben, akik a gutaütötthöz hasonlóan vágyakoznak az üzenetre: „Megbocsáttattak néked a te bűneid.” (Márk 2,9) A bűn terhe, nyughatatlan és kielégítetlen vágyak jelentik betegségük alapját. Nem találhatnak megnyugvást, amíg nem jönnek a lélek Gyógyítójához. A béke, amelyet egyedül Ő adhat, erőt ad az értelemnek, és egészséget a testnek. {DA 270.1}   

Jézus azért jött, hogy „az ördög munkáit lerontsa” (1Ján 3,8). „Őbenne volt az élet” (Ján 1,4), és így szólt: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővelkedjenek.” (Ján 10,10) Ő „megelevenítő Lélek” (1Kor 15,45). Krisztusnak most is ugyanolyan életadó ereje van, mint amikor az emberek között járva meggyógyította a betegeket, és megbocsátott a bűnösöknek. „Megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet.” (Zsolt 103,3) {DA 270.2}   

A gutaütött meggyógyítása olyan hatást gyakorolt az emberekre, mintha a menny megnyílt volna, kinyilatkoztatva egy jobb világ dicsőségét. Amint a meggyógyított férfi áthaladt a tömegen, minden lépésnél Istent dicsérte, és úgy vitte hordágyát, mintha pehelykönnyű volna. Az emberek utat engedtek neki, döbbenten nézték, és halkan suttogtak egymás között: „Csodadolgokat láttunk ma.” (Luk 5,26) {DA 270.3}   

A farizeusok elnémultak a csodálkozástól, és megsemmisítően hatott rájuk a vereség. Látták, hogy nincs lehetőségük féltékenységükkel feltüzelni a sokaságot. Csodálatos dolog történt azzal az emberrel, akit ők már kiszolgáltattak Isten haragjának, s ez olyan mély hatást tett a népre, hogy egy időre el is felejtették a rabbikat. Látták, hogy Jézusnak olyan hatalom van a birtokában, amely egyedül Istennek tulajdonítható, de szelíd méltóságú modora éles ellentétben állt saját gőgös viselkedésükkel. Nyugtalanok voltak, megszégyenültek, és elismerték – ha nem is vallották meg – egy felsőbbrendű lény jelenlétét. Minél nyilvánvalóbb volt, hogy Jézusnak van hatalma a földön megbocsátani a bűnt, annál eltökéltebben sáncolták el magukat a hitetlenségben. Péter otthonából, ahol látták Jézus szavára meggyógyulni a gutaütött beteget, azzal távoztak, hogy új tervet kell kieszelniük Isten Fiának elhallgattatására. {DA 270.4}   

A testi betegséget, bármily rosszindulatú és mélyen gyökerező is legyen, meggyógyította Krisztus hatalma, ám a lélek betegsége erősebben tartja magát azokban, akik eltakarják a szemüket a világosság elől. A lepra és a bénulás sem olyan rettenetes, mint a vakbuzgóság és a hitetlenség. {DA 271.1}   

Nagy volt az öröm a meggyógyított férfi otthonában, amikor hazatért, könnyedén hozva ágyát, amelyen röviddel azelőtt nehézkesen vitték el onnan. Örömkönnyel a szemükben gyűltek köréje, s alig merték elhinni a történteket. A volt beteg egészséges, életerős férfiként állt előttük. Nemrég még élettelen karjai most gyorsan engedelmeskedtek az akaratának. Az összeaszott, ólomszínű bőr most üde és pirospozsgás volt. Határozottan és szabadon járt. Arca örömet és reménységet fejezett ki, tisztaság és béke vette át a bűn és szenvedés nyomainak helyét. Boldog hálaadás szállt fel abból az otthonból, és Isten megdicsőült Fia által, aki visszaadta a reményt a reményvesztettnek, és erőt adott a lesújtottnak. Ez az ember és családja készen állt, hogy átadja életét Jézusnak. Kétely nem homályosította el a hitüket, hitetlenség nem csorbította hűségüket Krisztus iránt, aki fényt hozott elsötétedett otthonukba. {DA 271.2}