„Választott tizenkettőt”

Márk 3:13-19; Márk 6:12-16. {DA 290}   

„Aztán felment a hegyre, és magához szólította, akiket akart, és hozzá mentek. És választott tizenkettőt, hogy vele legyenek, s hogy kiküldje őket prédikálni.” (Márk 3,13–14) {DA 290.1}   

A Galileai-tengertől nem messze, a hegyoldal árnyas fái alatt kapott elhívást a tizenkét tanítvány az apostoli tevékenységre, s itt hangzott el a hegyi beszéd is. A mezők és dombok Jézus kedvelt pihenőhelyei voltak, sokszor inkább a szabad ég alatt tanított, mint a templomban vagy a zsinagógákban. Egyetlen zsinagóga sem tudta volna befogadni az Őt követő sokaságot, de nemcsak ezért döntött úgy, hogy a mezőkön, ligetekben tanít. Jézus Krisztus szerette a természetet. Minden csendes hely szent templom volt számára. {DA 290.2}   

Az Éden fái alatt választottak szentélyt maguknak a Föld első lakói. Krisztus ott társalgott az emberiség atyjával. Amikor kiűzettek a Paradicsomból, ősszüleink még mindig mezőkön és ligetekben imádkoztak, s Krisztus is ott találkozott velük kegyelmének evangéliumával. Krisztus volt az, aki Ábrahámmal beszélt Mamré tölgyesében, és Izsákkal, amikor este kiment imádkozni a mezőre, Jákóbbal a bétheli domboldalon, Mózessel Midián hegyei között, és az ifjú Dáviddal, amint a nyájat őrizte. Krisztus rendelte, hogy a zsidó nép tizenöt évszázad óta minden évben egy hétre elhagyja otthonát, és szép fának gyümölcséből, pálmafa ágaiból, sűrű levelű fa lombjából és patak melletti fűzgallyakból kialakított sátorokban lakjék (3Móz 23,40). {DA 290.3}   

Tanítványai oktatásakor is visszavonult velük a városi zűrzavarból, mert a mezők és dombok csendje nagyobb összhangban volt az önmegtagadás leckéivel, amelyekre tanítani akarta őket. Szolgálata során is szívesen gyűjtötte maga köré az embereket a kék ég alatt, füves domboldalon, vagy tóparton. Ahol saját teremtésének művei vették körül, hallgatói gondolatait a mesterségesről a természetesre terelhette. A természet növekedésében, fejlődésében országának elvei nyilatkoztak meg. Amikor Isten kezének csodálatos műveit szemléljük, az isteni igazság drága leckéit tanulhatjuk meg. A természet dolgaiban Krisztus tanítása ismétlődik. Ha Krisztussal a szívünkben megyünk ki a természetbe, érezhetjük, hogy szent befolyás vesz körül. Mindaz, amit erdőn-mezőn láthatunk, eszünkbe juttatja Urunk példázatait, és elismétli tanácsait. Amikor a természet világában kapcsolatba kerülünk Istennel, gondolataink fölemelkednek, és a szív nyugalmat talál. {DA 291.1}   

Most kellett megtenni az első lépést az egyház megszervezésében, hogy Krisztus távozása után Őt képviselje a világban. Jézus nem pompás szentélybe vezette tanítványait, hanem csendes helyre, amelyet szeretett, s e nap szent tapasztalatai összekapcsolódtak lelkükben a hegyek, a völgyek és a tenger szépségével. {DA 291.2}   

Jézus Krisztus azért hívta el a tanítványokat, hogy mint tanúit küldhesse el őket, s hirdessék a világnak mindazt, amit Tőle hallottak. Hivatásuk a legfontosabb volt, amelyre emberek valaha is elhívást nyertek, olyan munka, amely Krisztus szolgálata után következik. Isten munkatársaivá kellett lenniük a világ megmentése érdekében. Ahogyan az ószövetségben a tizenkét pátriárka volt Izráel képviselője, úgy kellett képviselnie az újszövetségben a tizenkét apostolnak az evangéliumi egyházat. {DA 291.3}   

Az Üdvözítő ismerte a kiválasztottak jellemét, minden gyengeségük és hibájuk nyilvánvaló volt előtte, ismerte a rájuk leselkedő veszélyeket, és a felelősséget is, amelyet hordozniuk kell. Szívből aggódott választottaiért. Egész éjszakát töltött imával, könyörögve értük a Galileai-tengerhez közeli hegyen, miközben ők a hegy lábánál aludtak. A hajnal első fényénél összehívta őket, mert fontos mondanivalója volt számukra. {DA 291.4}   

Ezek a tanítványok már tevékenyen részt vettek a Megváltó munkájában. János és Jakab, András és Péter, Fülöp, Nátánael és Máté közelebbi kapcsolatban voltak Jézussal, mint a többiek, és több csodájának voltak szemtanúi. Pétert, Jakabot és Jánost fűzte a legszorosabb kötelék az Üdvözítőhöz. Szinte állandóan vele voltak, látták csodás tetteit, hallották szavait. János még bensőségesebb kapcsolatra vágyott Jézussal, ezért mondták róla: akit Jézus szeretett. A Megváltó mindnyájukat szerette, de János volt a legfogékonyabb. Fiatalabb volt a többieknél, s gyermeki bizalommal nyitotta meg szívét Krisztus előtt. Mélyen együtt érzett Jézussal, és az Üdvözítő általa közvetítette a népének szóló legmélyebb lelki tanításokat. {DA 292.1}   

A tanítványok egyik csoportjának élén Fülöp neve áll. Ő volt az első tanítvány, akihez Jézus így szólt: „Kövess engem!” (Ján 1,44) Fülöp Bethsaidából, András és Péter városából való volt. Hallgatta Keresztelő János tanítását, s hallotta a kijelentést, hogy Jézus Isten Báránya. Fülöp őszintén kereste az igazságot, de szíve csak lassan jutott hitre. Bár csatlakozott Krisztushoz, a Nátánaelnek tett kijelentése mutatja, hogy még nem győződött meg teljesen Jézus istenségéről. Jézust a mennyei hang Isten Fiának jelentette ki, Fülöp számára mégis „a názáreti Jézus, József fia” volt csupán (Ján 1,46). Az ötezer megvendégelésekor ismét megmutatkozott Fülöp hitének hiánya. Jézus próbára tette, amikor megkérdezte: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek?” Fülöp válaszából kiütközött a hitetlenség: „Kétszáz dénár árú kenyér nem elég ezeknek, hogy mindenikük kapjon valami keveset.” (Ján 6,5. 7) Jézus elszomorodott. Noha Fülöp látta a Megváltó munkáját, tanúja volt hatalmának, mégsem volt hite. Amikor a görögök Jézusról érdeklődtek Fülöpnél, nem élt a kínálkozó lehetőséggel, hogy bemutassa őket az Üdvözítőnek, hanem inkább szólt Andrásnak. Még a keresztre feszítés előtti utolsó órákban is inkább a hit elbátortalanítását szolgálták Fülöp szavai. Amikor Tamás azt mondta Jézusnak: „Uram, nem tudjuk, hová mégy, mi módon tudhatjuk azért az utat? ”, az Üdvözítő így felelt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet… Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is.” Fülöptől hitetlen válasz érkezett: „Uram, mutasd meg nékünk az Atyát, és elég nékünk.” (Ján 14,5–8) Ilyen késlekedő szívű, hitben gyenge volt az a tanítvány, aki már három éve követte Jézust. {DA 292.2}   

Fülöp hitetlenségével ellentétben állt Nátánael gyermeki bizalma. Igen megfontolt ember volt, akinek hite a láthatatlan dolgok valóságába kapaszkodott. De Fülöp is Krisztus iskolájának tanulója volt, és az isteni tanító türelmesen hordozta hitetlenségét és lassú észjárását. Amikor a Szentlélek kiáradt a tanítványokra, Fülöp az isteni rendelés szerinti tanítóvá lett. Tudta, miről beszél, és olyan bizonyossággal tanított, amely meggyőződésre vezette hallgatóit. {DA 293.1}   

Miközben Jézus a hivatásukra készítette fel tanítványait, volt valaki, aki rájuk kényszerítette jelenlétét, noha nem kapott elhívást. Iskáriótes Júdás volt, aki Krisztus követőjének vallotta magát. Most helyet kért magának e belső tanítványi körben. Nagy buzgósággal, látszólag őszintén jelentette ki: „Mester, követlek téged, akárhová mégy!” (Mát 8,19) Jézus nem utasította el, nem is üdvözölte, csak szomorúan ennyit mondott: „A rókáknak van barlangjuk, és az égi madaraknak fészkük, de az ember Fiának nincs hová a fejét lehajtani.”(Mát 8,20) Júdás hitte, hogy Jézus a Messiás, és az apostolokhoz való csatlakozástól magas beosztást remélt magának az új országban. Jézus a szegénységére vonatkozó kijelentéssel Júdás elképzelésének valótlanságára mutatott, a hamis reményt akarta eloszlatni. {DA 293.2}   

A tanítványok alig várták, hogy Júdás is közöttük legyen. Parancsoló megjelenésű, éles felfogású, gyakorlatias ember volt, akit ők ajánlottak Jézusnak, mint aki majd nagyban segíti a Megváltó munkáját. Meglepődtek, amikor Jézus hűvösen fogadta csatlakozását. {DA 294.1}   

A tanítványok igen csalódottak voltak, mert Jézus nem próbálta megnyerni Izráel vezetőinek együttműködését. Úgy érezték, hiba volt, hogy nem vette igénybe ezeknek a befolyásos férfiaknak a támogatását. Ha elutasítja Júdást, gondolatban megkérdőjelezték volna Mesterük bölcsességét. Júdás későbbi története azonban megmutatta nekik, milyen veszélyes bármilyen világi szempontnak engedni, amikor arról kell dönteni, ki alkalmas Isten munkájára. Az olyan emberek közreműködése, akiket a tanítványok szerettek volna megnyerni, a Megváltó munkájának elárulását, a legnagyobb ellenség kezére juttatását jelentette volna. {DA 294.2}   

Amikor Júdás csatlakozott a tanítványokhoz, még nem volt érzéketlen Krisztus jellemének szépsége iránt. Tapasztalta az isteni erő befolyását, amely embereket vonzott az Üdvözítőhöz. Jézus, aki a megrepedt nádat nem töri el, s a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, Júdást sem utasította el, amíg vágyakozott a világosság elérésére. Jézus olvasott tanítványa szívében, ismerte a bűn mélységeit, ahová Júdás süllyed majd, ha nem bízza magát Isten kegyelmére, hogy megszabaduljon. Oda helyezte Júdást, ahol nap mint nap érezhette a Megváltó túláradó, önzetlen szeretetét. Ha megnyitná szívét Jézus iránt, az isteni kegyelem száműzné az önzés démonát, és Júdás is Isten országának alattvalója lehetne. {DA 294.3}   

Isten úgy fogadja az embereket, ahogy vannak, jellemük emberi vonásaival együtt, s kiképezi őket a szolgálatra, ha fegyelmezhetők és tanulnak Tőle. Nem azért választja ki őket, mert tökéletesek, hanem fogyatékosságaik ellenére, hogy az igazság megismerése, gyakorlása, és Krisztus kegyelme által átalakulhassanak az Ő képmására. {DA 294.4}   

Júdásnak ugyanolyan lehetőségei voltak, mint a többi tanítványnak. Ugyanazokat a drága tanításokat hallgatta. De az igazság gyakorlása, melyet Krisztus megkívánt, nem mindig volt Júdás ínyére, s amikor e kívánalmak nem egyeztek meg vágyaival és céljaival, nem mondott le saját elgondolásairól a mennyei bölcsesség javára. {DA 294.5}   

Krisztus nagyon gyengéden, szelíden bánt azzal, aki később elárulta Őt. Tanításaiban nagy hangsúlyt helyezett a jótékonyság elveire, amelyek a kapzsiság valódi gyökerére sújtanak. Feltárta Júdás előtt a telhetetlenség szörnyű jellemvonását, s a tanítvány nemegyszer rádöbbent, hogy az ő jellemét festette le, az ő bűnét láttatta meg – de nem vallotta meg, és nem hagyta el hamisságát. Önelégült volt, s ahelyett, hogy ellenállt volna a kísértésnek, továbbra is csalárd praktikákhoz folyamodott. Ott volt előtte Jézus, élő példája annak, milyenné válhat, ha elnyeri az isteni közbenjárás és szolgálat áldását. Ám a tanítás süket fülekre talált Júdásnál. {DA 295.1}   

Jézus nem dorgálta meg élesen a kapzsiságáért. Isteni türelemmel hordozta a tévelygő tanítványt, még akkor is, amikor értésére adta, hogy úgy olvas a szívében, mint egy nyitott könyvben. Megmutatta Júdásnak a jó cselekvésének legmagasabb rendű ösztönzéseit, s azt is elmondta, hogy ha elutasítja a menny világosságát, nem lesz mentsége. {DA 295.2}   

Ahelyett, hogy a világosságban járt volna, Júdás kitartott a hibái mellett. Gonosz vágyakat, a bosszúállás szenvedélyét, sötét és komor gondolatokat dédelgetett, míg Sátán teljesen a hatalmába kerítette. Júdás Krisztus ellenségének megtestesítője lett. {DA 295.3}   

Amikor kapcsolatba került Jézussal, még voltak értékes jellemvonásai, melyek áldást jelenthettek volna a gyülekezet számára. Ha hajlandó viselni Krisztus igáját, vezető lehetett volna az apostolok között, de amikor rámutattak a hibáira, megkeményítette szívét. Büszkeségében, lázadásában a saját önző céljait választotta, s így alkalmatlanná tette magát arra a munkára, amelyet Isten szánt neki. {DA 295.4}   

Minden tanítványnak súlyos fogyatékosságai voltak, amikor Jézus a szolgálatába hívta őket. Természetét tekintve még János sem volt szelíd és hajlítható, pedig ő a legszorosabb kapcsolatba került a szelíd és alázatos Üdvözítővel. Jánost és testvérét „a mennydörgés fiai”-nak nevezték (Márk 3,17). A Mesterükkel szemben megnyilvánuló legcsekélyebb igazságtalanság is felháborította és harciassá tette őket. Rossz természet, bosszúvágy, bíráló lelkület jellemezte a szeretett tanítványt. Büszke volt és nagyra törő, első akart lenni Isten országában. De nap mint nap láthatta saját erőszakos lelkületének ellentétét: Jézus türelmét, gyengédségét. Hallgatta az alázatosságról és türelemről szóló tanítást, s megnyitotta szívét az isteni befolyás előtt. Nemcsak hallgatója, hanem cselekvője is lett az Üdvözítő szavainak, megvalósítva e tanításokat az életében. Az „én”-t elrejtette Krisztusban. Megtanulta viselni Krisztus igáját, hordozni terhét. {DA 295.5}   

Jézus megdorgálta tanítványait, figyelmeztette és óvta őket, de János és testvérei nem hagyták el Őt, az intések ellenére is Krisztust választották. Az Üdvözítő sem vált el tőlük gyengeségük és hibáik miatt. Mindvégig osztoztak megpróbáltatásaiban, és követni akarták példáját, életének tanítását. Krisztust szemlélve átalakult a jellemük. {DA 296.1}   

Szokásaik és természetük tekintetében az apostolok igen különbözőek voltak. Ott volt közöttük Máté, a vámszedő, és a római hatalmat engesztelhetetlenül gyűlölő, heves természetű, vakbuzgó Simon, a nagylelkű, lobbanékony Péter, az aljas lelkületű Júdás, az igaz szívű, de félénk Tamás, a lassú felfogású és kételkedésre hajlamos Fülöp, s Zebedeus becsvágyó, szókimondó fiai. Hibáikkal, örökölt hajlamaikkal és felvett szokásaikkal együtt mégis Krisztusban, és Krisztus által Isten családjában lakoztak, s azt tanulták, hogyan legyenek eggyé hitben, tanításban és lelkületben. Voltak próbáik, sérelmeik, véleménykülönbségeik, de amíg Jézus lakozott a szívükben, semmilyen széthúzás nem fenyegette közösségüket. Jézus szeretete egymás iránti szeretetre vezette őket, a Mester tanítása, példaadása összhangot teremtett közöttük, egységbe forrasztotta a tanítványokat, így gondolkodásukban, ítéletalkotásukban is eggyé váltak. Krisztus volt a középpont, és a tanítványok annyira kerültek közel egymáshoz, amennyire e középponthoz közeledtek. {DA 296.2}   

Amikor Jézus befejezte tanításukat, maga köré gyűjtötte a kis csoportot, s közöttük Ő is letérdelve, kezét a fejükre téve, imában felajánlotta őket a szent munkára. Így szenteltettek fel az Úr tanítványai az evangélium szolgálatára. {DA 296.3}   

Krisztus nem a bűntelen angyalokat választotta, hogy képviseljék Őt az emberek között, hanem embereket, akiknek éppen olyan indulataik voltak, mint azoknak, akiket szerettek volna megmenteni. Krisztus magára vette az emberi természetet, emberré lett, hogy elérhesse az embert. Az istenségnek emberi természetre volt szüksége, hogy üdvösséget hozhasson a világnak, mert az emberi természet lehet az Isten és ember közötti érintkezés csatornája. Így van ez Krisztus szolgáival és küldötteivel is. Az embernek rajta kívül álló és az övét meghaladó erőre van szüksége, amely helyreállíthatja benne az Istenhez való hasonlóságot, és képessé teheti Isten munkájának végzésére – de ez sem teszi szükségtelenné az emberi eszközt. Az emberi természet az isteni erőbe kapaszkodik, Krisztus hit által a szívben lakik, és az emberi erő az istenivel együttműködve képessé válik a jóra. {DA 296.4}   

Aki a galileai halászokat elhívta, még most is embereket hív az Ő szolgálatába. Ma is éppoly készséges arra, hogy kinyilvánítsa hatalmát rajtunk keresztül, mint az első tanítványok által. Bármilyen tökéletlenek és bűnösök vagyunk, az Úr továbbra is hív, hogy legyünk a társai, Krisztus tanítványai. Tanítani akar bennünket, hogy Krisztussal együtt végezhessük Isten munkáját. {DA 297.1}   

„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való.” (2Kor 4,7) Ezért bízta Isten az evangélium hirdetését inkább esendő emberekre, mint angyalokra. Így lesz nyilvánvaló, hogy az az erő, amely az emberi gyengeségen keresztül munkálkodik, Isten ereje. Ez arra bátorít, hogy higgyük el: nekünk is segíteni tud az a hatalom, amely megsegít másokat, akik éppoly gyengék, mint mi. És az képes „együtt érezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel”, aki „maga is körül van véve gyarlósággal” (Zsid 5,2). A tanítványok maguk is veszélyben vannak, ismerik az út buktatóit és nehézségeit, ezért arra hivatottak, hogy segítsenek másoknak, akik ugyanolyan veszélyben forognak. Egyeseket kétség gyötör, gyengeségekkel terheltek, hitben gyengék, és képtelenek megragadni a láthatatlan Istent – de egy barát, akit láthatnak, aki Krisztus helyett eljön hozzájuk, összekötő láncszem lehet, amely gyenge hitüket a Megváltóhoz kapcsolja. {DA 297.2}   

Együtt kell munkálkodnunk a mennyei angyalokkal, meg kell ismertetnünk Jézus Krisztust a világgal. Az angyalok sóvárogva várnak együttműködésünkre, mert embereken keresztül léphetnek kapcsolatba az emberekkel. Ha teljes szívvel átadjuk magunkat Krisztusnak, az angyalok örömmel szólnak és cselekednek általunk, bemutatva Isten szeretetét. {DA 297.3}