Az első evangélisták

Máté 10; Márk 6:7-11; Lukács 9:1-6. {DA 349}   

Az apostolok Jézus családjának tagjai voltak. Gyalog járták be Krisztussal Galileát, osztoztak az út fáradalmaiban, nehézségeiben. Hallgatták a Megváltó tanításait, nap mint nap beszélgethettek Isten Fiával, és útmutatása alapján megtanulták, hogyan munkálkodjanak az emberiség felemeléséért. Miközben Jézus szolgált a köréje sereglő hatalmas tömegnek, tanítványai az Ő szolgálatára álltak, teljesítve parancsait, hogy megkönnyítsék munkáját. Segítettek rendet tartani a nép között, a szenvedőket Krisztushoz kísérték, s mindenkit vigasztaltak. Megkeresték az érdeklődő hallgatókat, magyarázták nekik az Írásokat, és mindent megtettek a lelki javukért. Továbbadták, amit Jézustól tanultak, és mindennap gazdag tapasztalatokban volt részük. De azt is meg kellett tapasztalniuk, hogyan munkálkodhatnak egyedül. Még sok tanításra, nagy türelemre és szelídségre volt szükségük. Most, amíg még személyesen is velük volt, hogy rámutasson hibáikra és tanácsolja őket, Jézus Krisztus elküldte tanítványait az Ő képviselőiként. {DA 349.1}   

A tanítványokat gyakran összezavarta a papok és a farizeusok tanítása, de kérdéseikkel Jézushoz mentek. Ő a hagyományokkal szemben a Szentírás igazságát tárta eléjük. Így erősítette meg bizalmukat Isten Igéjében, és eloszlatta a rabbiktól való félelmüket, lazította kötődésüket a hagyományokhoz. A tanítványok nevelésében a Megváltó életének példája sokkal hatásosabb volt, mint bármilyen oktatás önmagában. Amikor elváltak Jézustól, minden szó, hangsúly és tekintet eszükbe jutott. Gyakran, amikor összeütközésbe kerültek az evangélium ellenségeivel, elismételték szavait, és igen megörvendeztette őket, amikor látták e tanítás hatását az emberekre. {DA 349.2}   

Jézus magához hívta tizenkét tanítványát, és megparancsolta nekik, hogy menjenek el kettesével a városokba és falvakba. Senkit sem küldött egyedül, hanem testvért a testvérrel, barátot a baráttal. Így segíthették és bátoríthatták egymást, együtt tanácskoztak és imádkoztak, mindegyikük ereje kiegészítette a másik gyengeségét. Jézus ugyanígy küldte ki később a hetven tanítványt is. A Megváltó szándéka az volt, hogy az evangélium hírnökei így társuljanak. A mi időnkben is sokkal sikeresebb volna az evangéliumi munka, ha jobban követnénk ezt a példát. {DA 350.1}   

A tanítványok üzenete ugyanaz volt, mint Keresztelő Jánosé és magáé Krisztusé: „Elközelített az Isten országa.” (Márk 1,15) Nem volt szabad vitába keveredniük az emberekkel, hogy a názáreti Jézus-e a Messiás, hanem az Ő nevében kellett véghezvinniük irgalmas cselekedeteit. Ezt mondta nekik: „Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok.” (Márk 10,8) {DA 350.2}   

Szolgálata során Jézus több időt szentelt a betegek gyógyításának, mint az igehirdetésnek. Csodálatos tettei bizonyították szavai igazságát, hogy nem elveszíteni, hanem megmenteni jött. Igazságossága előtte járt, s az Úr dicsősége követte. Bárhová ment, irgalmának híre megelőzte Őt. Ahol csak elhaladt, az emberek, akiken könyörült, örvendeztek egészségüknek, újonnan visszanyert erejüknek. Tömeg gyűlt a meggyógyítottak köré, hogy tőlük hallják, amit az Úr tett értük. Sokak számára Jézus hangja volt az első, amelyet hallhattak, az Ő neve az első, melyet kimondhattak, s az Ő arca az első, amelyet láthattak. Miért ne szeretnék hát Jézust, s miért ne zengenék dicséretét? Amint Krisztus áthaladt a falvakon és városokon, olyan volt, mint az életadó folyó, életet és örömet árasztott, amerre csak ment. {DA 350.3}   

Krisztus követőinek Őhozzá hasonlóan kell munkálkodniuk. Enni kell adnunk az éhezőnek, felruháznunk a mezítelent, megvigasztalnunk a szenvedőt és a lesújtottat. Szolgálnunk kell a kétségbeesettet, és reményt kell ébresztenünk a reményvesztettben. S akkor számunkra is beteljesedik az ígéret: „Igazságod előtted jár, az Úr dicsősége követ.” (Ésa 58,8) Az önzetlen szolgálatban megnyilvánuló jézusi szeretet hatásosabb a gonosztevő megjobbításában, mint a törvényszék és a börtön. Ezek a törvényszegő elrettentéséhez szükségesek, ám a szerető misszionárius ennél többet tehet. A szív a megrovás hatására gyakran megkeményedik – azonban Krisztus szeretetére meglágyul. A misszionárius nemcsak megszabadít a testi betegségtől, hanem elvezetheti a bűnöst a nagy Orvoshoz, aki megtisztítja a lelket a bűn poklosságától. Isten terve az, hogy szolgái által a betegek, az elhagyottak, a gonosz lelkek megszállottjai meghallják az Ő hangját. Emberi képviselői által Jézus olyan vigasztaló szeretne lenni, amilyet a világ nem ismer. {DA 350.4}   

A tanítványoknak első misszióútjukon csak „Izráel házának eltévelyedett juhaihoz” (Mát 10,6) kellett menniük. Ha már ekkor hirdették volna az evangéliumot a pogányoknak vagy a samaritánusoknak, elveszítik befolyásukat honfitársaikra. A farizeusok előítéleteinek felszításával olyan vitába keveredtek volna, amely már munkájuk kezdetén elbátortalanítja őket. Hiszen az apostolok is nehezen értették meg, hogy az evangéliumot minden nemzethez el kell vinni. Míg be nem látják ezt az igazságot, addig nem készek a pogányokért végzendő munkára. Ha a zsidó nép elfogadja az evangéliumot, Isten hírvivőként küldi választottait a pogányokhoz. Ezért elsőként nekik kellett hallaniuk az üzenetet. {DA 351.1}   

Amerre Krisztus munkálkodott, mindenütt sokan ébredtek rá, hogy milyen hatalmas hiányt szenvednek, mennyire éhezik és szomjazzák az igazságot. Eljött az idő, hogy elküldje szeretetének hírét hozzájuk, s e sóvárgó szívű emberek előtt a tanítványoknak kellett képviselniük Őt. Jézus küldötteit Isten által rendelt tanítóknak tekintik majd a hívek, s így akkor sem maradnak vezető nélkül, amikor a Megváltó már nem lesz velük. {DA 351.2}   

Első útjukon a tanítványoknak csak oda kellett menniük, ahol Jézus már járt előttük, és kapcsolatokat teremtett. A legegyszerűbb módon kellett felkészülniük az utazásra. Nem engedhették, hogy bármi elterelje gondolataikat a nagy munkáról, és semmi olyat nem tehettek, ami bármilyen módon ellenkezést váltana ki, s elzárná a további munka lehetőségét. Nem hordhatták a vallási tanítók öltözetét, sem olyan ruházatot, amely megkülönböztette volna őket az egyszerű emberektől. Nem kellett a zsinagógákba menniük, és istentiszteletre hívniuk az embereket, ehelyett házról házra kellett járniuk. Nem vesztegethették az időt szükségtelen beszédre, nem vendégeskedhettek hol az egyik, hol a másik házban. Ám mindenütt el kellett fogadniuk a derék emberek vendégszeretetét, azokét, akik olyan szívesen fogadták őket, mintha magát Krisztust látnák vendégül. Ezzel a gyönyörű üdvözléssel léptek be az emberek otthonába: „Békesség e háznak!” (Luk 10,5) Az ilyen otthonra áldás szállt imájuk, dicsőítő énekük által, amikor családi körben megnyitották az Írásokat. {DA 351.3}   

Ezek a tanítványok később az igazság hírnökei lesznek, akik előkészítik az utat Mesterük eljövetelére. Az üzenet, amelyet hordozniuk kell, az örök élet Igéje, és az emberek sorsa a jó hír elfogadásán vagy visszautasításán múlik. Hogy ennek komolysága hasson az emberekre, Jézus megparancsolta tanítványainak: „Ha valaki nem fogad be titeket, és nem hallgatja a ti beszédeteket, amikor kimentek abból a házból vagy városból, lábaitok porát is verjétek le. Bizony mondom néktek: az ítélet napján könnyebb lesz a Sodoma és Gomora földjének dolga, mint annak a városnak.” (Mát 10,14–15) {DA 352.1}   

Megváltónk most a jövőbe tekintett, látta a tágabb területeket, ahol halála után tanítványai lesznek az Ő bizonyságtevői. Prófétikus pillantása látta szolgái tapasztalatait minden korban, mindaddig, amíg Ő másodszor is eljön. Bemutatta követőinek a rájuk váró küzdelmet, felfedte a csata jellegét és tervét. Eléjük tárta a leselkedő veszélyeket, s a szükséges önmegtagadást. Azt kívánta tőlük, hogy legyenek tisztában az árral, s ne lephesse meg őket az ellenség. Nem test és vér ellen kell hadakozniuk, hanem „a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, amelyek a magasságban vannak” (Eféz 6,12). Természetfeletti erők ellen kell harcolniuk, de biztosak lehetnek a természetfeletti segítségben. A  menny minden lénye jelen van a segítségükre siető seregben, s közöttük van az is, aki „annyival kiválóbb az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt azoknál” (Zsid 1,4). A Szentlélek, a mennyei seregek Fejedelmének képviselője jön, hogy vezesse a harcot. Lehetnek gyengeségeink, bűneink és hibáink lehetnek fájdalmasak, Isten kegyelme azonban mindenkié, aki töredelmes szívvel keresi Őt. A Mindenható ereje azok oldalán áll, akik Istenben bíznak. {DA 352.2}   

„Ímé – mondta Jézus –, én elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé; legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.” (Mát 10,16) Krisztus nem erőltette az igazság egyetlen szavát sem, hanem mindig szeretettel szólt róla. A legnagyobb tapintattal, előzékenyen, kedves figyelemmel közeledett az emberekhez. Sohasem volt durva, sohasem szólt szükségtelenül egyetlen szigorú szót sem, soha nem okozott fájdalmat az érzékeny léleknek. Nem bírálta az emberi gyengeséget. Félelem nélkül leplezte le a képmutatást, a hitetlenséget és a bűnt, de könnyeivel küszködve mondta ki súlyos feddéseit. Siratta Jeruzsálemet, a szeretett várost, amely visszautasította Őt, aki az út, az igazság és az élet. Megtagadták a Megváltót, Ő mégis szánakozó szelídséggel tekintett rájuk, és oly mélyen fájlalta sorsukat, hogy megszakadt a szíve. Minden emberi lény értékes volt számára. Miközben mindig isteni méltósággal viselkedett, a leggyengédebb tisztelettel hajolt le Isten családjának minden tagjához. Mindenkiben azt az elbukott embert látta, akit az Ő feladata megmenteni. {DA 353.1}   

Krisztus szolgáinak nem a természetes szív követelményei szerint kell cselekedniük. Szoros kapcsolatban kell lenniük Istennel, nehogy a kihívás hatására feltámadjon az „én”, és oda nem illő szóáradatot indítson el, amely nem olyan, mint a harmat vagy a csöndes eső, mely felfrissíti a hervadó növényeket. Éppen ezt akarja Sátán, mert ezek az ő módszerei. Sátán gurul dühbe, az ő szelleme nyilvánul meg a haragban és a vádaskodásban. Isten szolgáinak azonban Krisztust kell képviselniük. Ő azt akarja, hogy csak a mennyei értékekkel foglalkozzanak, azzal az igazsággal, amely az Ő képmását és címét hordozza. Krisztus hatalma az a hatalom, amellyel le kell győzniük a gonoszt. Jézus dicsősége az erejük. Tekintetüket az Ő szépségére kell szegezniük, így isteni tapintattal és szelídséggel tudják bemutatni az evangéliumot. A lélek pedig, amely szelíd marad akkor is, ha felingerlik, sokkal hatékonyabban szól az igazság mellett, mint bármilyen erőteljes érv. {DA 353.2}   

Akik szembekerülnek az igazság ellenségeivel, azoknak nemcsak az emberekkel, hanem Sátánnal és ügynökeivel is meg kell küzdeniük. Emlékezzenek a Megváltó szavaira: „Ímé, én elbocsátlak titeket, mint bárányokat a farkasok közé.” (Luk 10,3) Pihenjenek meg Isten szeretetében, és lelkük nyugodt marad még akkor is, ha megvetik őket. Az Úr teljes isteni fegyverzettel ruházza fel szolgáit. Szentlelke befolyásolja majd értelmüket és szívüket, hogy hangjuk ne csatlakozzon a farkasüvöltéshez.   {DA 353.3}   

Folytatva tanítványai nevelését, Jézus így szólt: „Óvakodjatok az emberektől!”(Mát 10,17) Krisztus küldötteinek nem szabad feltétlenül megbízniuk azokban, akik nem ismerik Istent, csak tanácsokat osztogatnak, mert ezzel előnyhöz juttatják Sátán ügynökeit. Az emberi elgondolások gyakran ellentétesek Isten terveivel. Akik az Úr templomát építik, azoknak a hegyen bemutatott isteni minta alapján kell építkezniük. Istent gyalázzák meg, és az evangéliumot árulják el az Ő szolgái, amikor olyan emberek tanácsától teszik függővé lépéseiket, akiket nem a Szentlélek vezet. A világi bölcsesség Isten előtt balgaság. Akik abban bíznak, bizonyosan eltévelyednek. {DA 354.1}   

„Törvényszékekre adnak titeket… helytartók és királyok elé visznek titeket érettem, bizonyságul ő maguknak és a pogányoknak.” (Mát 10,17–18) Az üldözés következtében is terjed a világosság. Krisztus szolgáit a világ vezetői elé hurcolják, akik másként talán sohasem hallanák meg az evangéliumot. Az igazságot tévesen mutatták be ezeknek az embereknek, Krisztus tanítványainak hitét illetően hamis vádakra hallgattak. Gyakran egyetlen módjuk az igazság valódi jellegének megismerésére azok tanúságtétele, akik próbát állnak ki a hitükért. Krisztus követőinek válaszolniuk kell a vizsgálat során, s bíráik meghallgatják bizonyságtételüket. Isten kiárasztja kegyelmét veszélyben levő szolgáira. „Megadatik néktek – mondja Jézus – abban az órában, mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke az, aki szól tibennetek.” (Mát 10,19/b–20) Amint Isten Lelke megvilágosítja szolgái elméjét, az igazságot annak isteni erejével és értékével mutatják be. Akik visszautasítják az igazságot, azok vádolják és elnyomják majd a tanítványokat. Azonban szenvedéseik közepette, még ha a halálig tartanak is, az Úr gyermekeinek be kell mutatniuk isteni példaképük szelídségét. Így láthatóvá válik az ellentét Sátán ügynökei és Krisztus képviselői között. Tanítványai ezzel magasztalják fel a Megváltót a vezetők és a nép előtt. {DA 354.2}   

A tanítványok szívében nem élt a mártírok bátorsága és állhatatossága, amíg szükségük nem volt erre a kegyelemre – akkor teljesedett be a Megváltó ígérete. Amikor Péter és János bizonyságot tett a főtanács előtt, az emberek „csodálkoztak, meg is ismerték őket, hogy Jézussal voltak” (Csel 4,13). Istvánról megírták, hogy „szemeiket reá vetvén a tanácsban ülők mindnyájan, olyannak látták az ő orcáját, mint egy angyalnak orcáját”. Az emberek „nem állhattak ellene a bölcsességnek és a Léleknek, amely által szólt” (Csel 6,15. 10). Pál pedig, amikor saját megpróbáltatásairól ír a császári udvarban, ezt mondja: „Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak… De az Úr mellettem állott, és megerősített engem, hogy teljesen bevégezzem az igehirdetést, és hallja meg azt az összes pogány; és megszabadultam az oroszlán szájából.” (2Tim 4,16–17) {DA 354.3}   

Krisztus szolgáinak nem kell beszéddel készülniük előre a megpróbáltatásokra. Úgy kell előkészületeket tenniük nap mint nap, hogy  kincsként őrzik Isten Igéjének értékes igazságát, és imádság által erősítik hitüket. Amikor eljön a próba ideje, a Szentlélek emlékezetükbe idézi éppen azt az igazságot, amelyre szükségük van. {DA 355.1}   

A mindennapi, őszinte igyekezet Isten és küldötte, Jézus Krisztus megismerésére, erőt és eredményességet ad a léleknek. A Szentírás szorgalmas kutatása által nyert tudás felvillan az emlékezetben, éppen a megfelelő időpontban. Ha viszont valaki elhanyagolta Krisztus Igéjének megismerését, ha a próbákban sohasem fogadta el az Ő kegyelmének erejét, nem várhatja, hogy a Szentlélek az emlékezetébe idézze Isten szavait. Naponta teljes ragaszkodással kell szolgálnunk Istent, és azután bíznunk a segítségében. {DA 355.2}   

Az evangéliummal szembeni ellenségeskedés olyan keserű lehet, hogy még a legkedvesebb földi köteléket sem veszi tekintetbe. Krisztus tanítványait halálra adhatja saját háznépük. „És lesztek gyűlöletesek mindenki előtt az én nevemért – mondta Krisztus –, de aki mindvégig megmarad, az megtartatik.” (Márk 13,13) Azonban megparancsolta, hogy ne tegyék ki magukat szükségtelenül az üldöztetésnek. Ő maga gyakran elhagyott valamely munkaterületet, és máshova ment, hogy elmeneküljön azok elől, akik az életére törtek. Amikor Názáretben visszautasították, és megpróbálták megölni, Kapernaumba ment, ahol az emberek elámultak tanításán, „mert beszéde hatalmas volt” (Luk 4,32). Ugyanígy Jézus szolgáinak sem szabad elbátortalanodniuk az üldöztetés miatt, hanem olyan helyet kellett keresniük, ahol tovább munkálkodhatnak az emberek lelkének megmentéséért. {DA 355.3}   

A szolga nem feljebbvaló az uránál. A menny Fejedelmét Belzebubnak nevezték, s tanítványait is hasonlóképpen fogják félreismerni. Azonban bármilyen veszélybe is kerülnek, Krisztus követőinek meg kell vallaniuk az elveiket. Nem rejtőzködhetnek el. Nem tehetik meg, hogy hallgatnak addig, amíg biztonságban megvallhatják az igazságot. Őrként kell állniuk, hogy figyelmeztessék az embereket a felelősségükre. A Krisztustól kapott igazságot mindenkihez el kell juttatni, szabadon és nyíltan. Jézus így szólt: „Amit néktek a sötétben mondok, a világosságban mondjátok; és amit fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek.” (Mát 10,27) {DA 355.4}   

Jézus sohasem vásárolt békét megalkuvással. Szíve túlcsordult a szeretettől az egész emberiség iránt, de sohasem volt elnéző vétkeinkkel szemben. Igaz barátunk, ezért nem maradhat csendben, míg olyan úton járunk, amely tönkreteszi a lelkünket – amelyet Ő a vérén vásárolt meg. Azért munkálkodott, hogy az ember hűséges legyen önmagához, magasabb és örök érdekeihez. Krisztus szolgái ugyanerre a munkára hívattak el, s vigyázniuk kell, hogy miközben igyekeznek elkerülni a viszályt, ne mondjanak le az igazságról. Törekedniük kell „azokra, amik a békességre valók” (Róm 14,19), az igazi béke azonban sohasem biztosítható az elvek feladásával. Egyetlen ember sem lehet hű az elveihez úgy, hogy ne váltana ki ellenkezést. A lelki kereszténységet ellenezni fogják az engedetlenség gyermekei. Jézus azonban megparancsolta tanítványainak: „Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik.”(Mát 10,28) Akik hűségesek Istenhez, azoknak nem kell félniük az emberek erejétől, sem Sátán támadásaitól. Krisztusban biztosított az örök életük. Egyetlen félelmük az legyen, nehogy lemondjanak az igazságról, elárulva a bizalmat, amellyel Isten megtisztelte őket. {DA 356.1}   

Sátán kétellyel tölti el az emberek szívét. Ráveszi őket, hogy Istenre mint szigorú bíróra tekintsenek. Bűnre csábítja őket, s így túlságosan gyarlónak tekintik magukat ahhoz, hogy közeledhessenek mennyei Atyjukhoz, vagy felkelthessék szánalmát. Az Úr mindezt megérti. Jézus biztosítja tanítványait Isten együttérzéséről, amikor gyengének és nyomorultnak érzik magukat. Minden felszálló sóhaj, lelket gyötrő szomorúság fájdalommal tölti el az Atya szívét. {DA 356.2}   

A Biblia magas és szent helyén mutatja be nekünk Istent, nem a tétlenség állapotában, nem csendben és magányosan, hanem mint akit tízezerszer tízezer és ezerszer ezer szent, értelmes lény vesz körül, arra várva, hogy teljesítsék akaratát. Számunkra láthatatlan csatornákon keresztül tart kapcsolatot mindennel, ami csak létezik a világegyetemben. Ám éppen a mindenségnek erre az apró porszemére irányul leginkább az Ő érdeklődése és az egész menny figyelme, az itt élő lényekre, akiknek a megmentéséért Isten odaadta egyszülött Fiát. Isten leereszkedik, hogy meghallja az elnyomott kiáltását. Minden őszinte imára így válaszol: „Itt vagyok.” Felemeli a szegényeket és az elnyomottakat. Ő is szenved minden szenvedésünkben. Minden kísértésben és minden próbában közel van az Úr jelenlétét jelző angyal, hogy megszabadítson. {DA 356.3}   

Egyetlen veréb sem eshet a földre az Atya tudta nélkül. Sátánt Istennel szembeni gyűlölete arra készteti, hogy mindazt gyűlölje, amiről a Megváltó gondot visel. Tönkre akarja tenni Isten keze munkáját, és örömét leli még az oktalan teremtmények elpusztításában is. Egyedül Isten oltalmazó törődésének köszönhető, hogy a madarak élhetnek, s énekük megvidámíthat bennünket. A verebekről sem feledkezik el, nekünk pedig ezt mondja: „Ne féljetek azért, ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.” (Mát 10,31) {DA 356.4}   

Jézus így folytatja: „Ahogyan ti vallást tesztek rólam az emberek előtt, úgy teszek én is vallást rólatok Isten és a szent angyalok előtt. Ti legyetek az én tanúim a Földön, akiken keresztül kegyelmem áradhat a világ meggyógyítására. Így leszek én a ti képviselőtök a  mennyben. Az Atya nem a hibás jellemeteket nézi, hanem az én tökéletességembe öltözve lát titeket. Én vagyok a közvetítő, akin keresztül a  menny áldásai rátok áradnak. Akik vallást tesznek rólam azáltal, hogy osztoznak áldozatomban az elveszettekért, mindazokról vallást teszek, hogy osztozzanak a megváltottak dicsőségében és örömében.” {DA 357.1}   

Aki vallást akar tenni Krisztusról, abban Krisztusnak kell lakoznia. Senki nem adhat tovább olyasmit, amit meg sem kapott. A tanítványok folyékonyan elsorolhatják a tantételeket, ismételgethetik Krisztus szavait is, ám ha nincs bennük krisztusi szelídség és szeretet, nem tesznek vallást a Megváltóról. A Krisztuséval ellentétes lelkület megtagadja Őt, bármi legyen is a hitvallás. Az ember megtagadhatja Jézust rágalmazás, bolond beszéd által, hazug, rosszindulatú szavakkal. Megtagadhatja, ha kitér az élet terhei elől, vagy bűnös örömöket hajszol. Megtagadhatja Őt a világhoz való alkalmazkodással, udvariatlan viselkedéssel, saját véleményének szeretetével, önigazultsággal, kétely dédelgetésével, bajkeveréssel, sötétségben lakozással. Mindezekkel kinyilvánítja, hogy nem él benne Krisztus. „Aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt”  – mondta Jézus (Mát 10,33). {DA 357.2}   

A Megváltó intette tanítványait: ne reméljék, hogy legyőzik a világnak az evangéliummal szembeni ellenségeskedését, és hogy egy idő után megszűnik a szembenállás. Azt mondta: „Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.” (Mát 10,34) E viszály nem az evangélium hatására keletkezik, hanem az iránta tanúsított ellenségeskedésből fakad. Minden üldözés közül az otthoni ellentéteket és a drága földi barátok elidegenedését a legnehezebb elviselni. Jézus azonban kijelenti: „Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engem, nem méltó énhozzám; és aki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engem, nem méltó énhozzám. És aki föl nem veszi az ő keresztjét, és úgy nem követ engem, nem méltó énhozzám.” (Mát 10,37) {DA 357.3}   

Krisztus szolgáinak küldetése nagy megtiszteltetés, szent megbízatás. „Aki titeket befogad – mondja Jézus –, engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.” (Mát 10,40) Nem marad észrevétlenül, jutalom nélkül egyetlen jó cselekedet sem, amelyet az Ő nevében vittek véghez. Ugyanebben a gyengéd elismerésben részesül Isten családjának leggyarlóbb, legkisebb tagja is. „Aki inni ad egynek e kicsinyek közül – azoknak, akik olyanok a hitben és Krisztus ismeretében, mint a gyermekek –, csak egy pohár vizet tanítvány nevében, bizony mondom néktek, el nem veszítheti jutalmát.” (Mát 10,42) {DA 357.4}   

Ezzel fejezte be tanítását a Megváltó. Krisztus nevében a kiválasztott tizenkettő elindult, amint Ő is tette, „hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdesse… a töredelmes szívűeket meggyógyítsa, a foglyoknak szabadulást hirdessen, és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássa a lesújtottakat, s hirdesse az Úr kedves esztendejét” (Luk 4,18–19). {DA 358.1}