A kereszt árnyékában

Máté 16:13-28; Márk 8:27-38; Lukács 9:18-27. {DA 410}   

Krisztus földi munkásságának vége gyorsan közeledett. Élesen kirajzolódtak előtte az események, amelyek felé haladnia kellett. Mielőtt emberi testet öltött volna, látta az utat, amelyen végig kell mennie, hogy megmentse, ami elveszett. Minden, amit el kellett szenvednie, a szívét szaggató fájdalom, minden egyes sértés, minden nélkülözés ismert volt számára, mielőtt letette koronáját és királyi palástját, s lelépett a trónról, hogy istenségére emberi ruhát öltsön. Eléje tárult a bölcsőtől a Golgotáig vezető út. Ismerte a rá váró kínt. Mindent tudott, mégis ezt mondta:„Ímé, jövök, a könyvtekercsben írva van felőlem, hogy teljesítsem a Te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem, a Te törvényed keblem közepette van.” (Zsolt 40,8–9) {DA 410.1}   

Mindig maga előtt látta küldetésének eredményét. Küzdelemmel és önfeláldozással telt életébe örömet hozott a tudat, hogy munkája nem lesz hiábavaló. Azáltal, hogy életét adja az ember életéért, visszanyeri a világot az Isten iránti hűségnek. Bár először a vér keresztségében kell részesülnie, a világ bűnösségét ártatlan lelkének kell hordoznia, s kimondhatatlan gyötrelem árnyéka borul rá, mégis úgy döntött, hogy az előtte álló örömért elszenvedi a keresztet, és nem törődik a gyalázattal. {DA 410.2}   

Szolgálatának választott társai elől még rejtve voltak a Jézus előtt kitárulkozó események, de közelgett az idő, amikor látniuk kell a szenvedését. Látniuk kell majd, ahogyan Őt, akit szerettek és akiben bíztak, ellenségei kezére adják, s a Golgota keresztjére feszítik. Nemsokára el kell hagynia őket, hogy látható jelenlétének vigasza nélkül nézzenek szembe a világgal. Jézus tudta, milyen keserű gyűlölettel és hitetlenséggel üldözik majd őket, s fel akarta készíteni tanítványait a megpróbáltatásokra. {DA 410.3}   

Jézus Krisztus és tanítványai most a Cezárea Filippi környékén fekvő egyik városba mentek. Galilea határain túl jártak, olyan vidéken, ahol a bálványimádás volt az uralkodó. A tanítványokra itt nem volt hatással a judaizmus befolyása, s közelebbi tapasztalatot szerezhettek a pogány istenimádatról. Láthatták a világ minden részén létező babonák különböző formáit. Jézus azt szerette volna, hogy ezek láttán felelősségérzet ébredjen bennük a pogányok iránt. Amíg ezen a vidéken tartózkodtak, Jézus az emberek tanítása helyett még inkább a tanítványainak szentelte magát. {DA 411.1}   

Arra készült, hogy beszél nekik nemsokára bekövetkező szenvedéseiről. Először azonban egyedül imádkozott, hogy szívük legyen készen szavai befogadására. Amikor ismét csatlakozott hozzájuk, nem azonnal mondta el, amit szeretett volna átadni nekik. Előbb alkalmat adott, hogy megvallják hitüket, s ezáltal megerősödjenek a rájuk váró próbára. Megkérdezte: „Engemet, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek?” (Mát 16,13) {DA 411.2}   

A tanítványoknak szomorúan kellett belátniuk, hogy Izráel nem ismerte fel a Messiást. Egyesek, amikor látták csodatetteit, Dávid fiának mondták Őt. A Bethsaidánál megvendégelt sokaság Izráel királyává akarta kiáltani. Sokan készek voltak prófétának elfogadni, de nem hitték, hogy Ő a Messiás. {DA 411.3}   

Jézus most feltette a második kérdést, amely a tanítványokra vonatkozott. „Ti pedig kinek mondotok engem?” (Mát 16,15) Péter így válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” (Mát 16,16) {DA 411.4}   

Péter kezdettől fogva hitte, hogy Jézus a Messiás. Sokan, akik Keresztelő János prédikálása alapján meggyőződtek és elfogadták Krisztust, kételkedni kezdtek János küldetését illetően, amikor bebörtönözték és halálra adták. Most abban is kételkedtek, hogy Jézus a Messiás, akit oly régen vártak. Számos tanítványa, aki buzgón remélte, hogy Jézus elfoglalja Dávid trónját, elhagyta Őt, látva, hogy nincs ilyen szándéka. Péter és társai azonban hűségesek maradtak. A tegnap még dicsőítők, ma megtagadók ingatag magatartása nem rombolta le a Megváltó igaz követőjének hitét. Péter kijelentette: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” Nem várta, hogy királyi tisztesség vegye körül Urát, hanem elfogadta Őt alázatos voltában. {DA 411.5}   

Péter kifejezte a tizenkettő hitét. Azonban a tanítványok még távolról sem értették meg Krisztus küldetését teljes mélységében. Bár a papok és a vének ellenállása és hamis magyarázatai nem térítették el őket Jézustól, mégis nagy zavart okoztak bennük. Nem látták tisztán az útjukat. Neveltetésük hatása, a rabbik tanítása, a hagyomány hatalma még mindig befolyásolta az igazságról alkotott nézeteiket. A világosság drága sugarai időről időre rájuk ragyogtak Jézusról, sokszor mégis olyanok voltak, mint akik sötétben tapogatóznak. Ezen a napon azonban, mielőtt szembekerültek hitük nagy próbájával, a Szentlélek csodálatosan megnyugodott rajtuk. Egy kis időre nem a „láthatókra”, hanem a „láthatatlanokra” szegeződött a tekintetük (2Kor 4,18). Az emberi külső mögött felismerték Isten Fiának dicsőségét. {DA 412.1}   

Jézus Krisztus így felelt Péternek: „Boldog vagy, Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám.” (Mát 16,17) {DA 412.2}   

A Péter által megvallott igazság az ember hitének alapja. Maga Krisztus jelentette ki, hogy ez az örök élet. Ennek az ismeretnek a birtoklása azonban nem szolgálhat alapul az önfelmagasztalásra. Péter nem a saját bölcsessége vagy jósága miatt kapta ezt a kinyilatkoztatást. Az ember önmagától sohasem juthat el Isten ismeretére. „Magasabb az égnél, mit teszel tehát? Mélyebb az alvilágnál, hogy ismerheted meg?” (Jób 11,8) Egyedül a fiúság Lelke jelentheti ki nekünk Isten mélységes titkait, amelyeket „szem nem látott, fül nem hallott, és embernek szíve meg sem gondolt… Nekünk azonban Isten kijelentette az Ő Lelke által; mert a Lélek mindent vizsgál, még az Istennek mélységeit is.” (1Kor 2,9–10) „Az Úr bizodalmas az Őt félőkhöz.” (Zsolt 25,14) A tény, hogy Péter felismerte Krisztus dicsőségét, annak bizonyítéka, hogy „Istentől tanított” volt (Ján 6,45). Igen, valóban „boldog vagy, Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked”! {DA 412.3}   

Jézus így folytatta: „De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” (Mát 16,18) A Péter szó követ jelent, gördülő követ. Péter nem az a szikla volt, amelyre az egyház alapíttatott. A pokol kapui diadalmat vettek rajta, amikor esküdözve és átkozódva megtagadta Urát. Az egyház arra a valakire épült, akin a pokol kapui sem vehetnek diadalmat. {DA 412.4}   

Századokkal a Megváltó eljövetele előtt Mózes rámutatott Izráel üdvösségének kősziklájára (5Móz 32,4). A zsoltáros így énekel róla: „Én erős kősziklám!” (Zsolt 62,8) Ésaiás ezt írta: „Így szól az Úr Isten: Ímé, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal.” (Ésa 28,16) Maga Péter Jézus Krisztusra vonatkoztatja ezt a próféciát ihletett írásában: „Mivelhogy ízleltétek, hogy jóságos az Úr, akihez járulván mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, ti magatok is mint élő kövek, épüljetek fel lelki házzá.” (1Pét 2,3–5) {DA 413.1}   

„Más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus.” (1Kor 3,11) „Ezen a kősziklán – mondta Jézus – építem fel az én anyaszentegyházamat.”Isten és az összes mennyei lény jelenlétében, a pokol láthatatlan hadserege előtt Krisztus az élő kősziklára alapozta egyházát. Ez a kőszikla Ő maga, a saját teste, amely értünk megtöretett és megsebesíttetett. Az erre az alapra épült egyházon a pokol kapui sem vesznek diadalmat. {DA 413.2}   

Milyen gyengének tűnt az egyház, amikor Krisztus e szavakat mondta! Maroknyi volt a hívek csapata, akik ellen a démonok és gonosz emberek minden hatalma irányult. Krisztus követőinek mégsem kellett félniük. Mivel az erejüket adó Kősziklára épültek, senki le nem dönthette őket. {DA 413.3}   

A hit hatezer éve Krisztusra épül. A sátáni harag árja és vihara hatezer éve ostromolja üdvösségünk Kőszikláját, de az rendületlenül áll. {DA 413.4}   

Péter az egyház hitének alapját képező igazságot fejezte ki, s Jézus most megtisztelte őt mint a hívek képviselőjét. Ezt mondta: „Néked adom a mennyek országának kulcsait, és amit megkötsz a Földön, a mennyekben is kötve lesz, és amit megoldasz a Földön, a mennyekben is oldva lesz.” (Mát 16,19) {DA 413.5}   

A mennyek országának kulcsai: Krisztus szavai. A Szentírás minden szava az Övé, így mindegyik kulcsot jelent. Ezeknek a szavaknak hatalmukban áll kinyitni és bezárni a mennyet. Kijelentik a feltételeket, amelyek alapján az emberek elfogadtatnak vagy elvettetnek. Ezért az Isten Igéjét hirdetők munkája vagy élet illata az életre, vagy halál illata a halálra. Olyan küldetés az övék, amely az örökkévalóságba átérő eredmények szerint mérettetik meg. {DA 413.6}   

A Megváltó nem egyedül Péterre bízta az evangélium hirdetését. Később Jézus közvetlenül az egyházra vonatkoztatva ismételte meg a Péternek mondott szavakat. Lényegében ugyanezt mondta a tizenkettőnek is mint a hívek összessége képviselőinek. Ha Jézus bármilyen különleges hatalommal ruházta volna fel valamelyik tanítványát, akkor nem látnánk őket oly gyakran versengeni, hogy ki a nagyobb. Alávetették volna magukat Mesterük akaratának, és tisztelték volna azt, akit Ő kiválasztott. {DA 414.1}   

Ahelyett, hogy a felettesükké tette volna valamelyiküket, Krisztus azt mondta a tanítványoknak: „Ti pedig ne hívassátok magatokat mesternek… doktoroknak se hívassátok magatokat, mert egy a ti Doktorotok, a Krisztus.” (Mát 23,8. 10) {DA 414.2}   

„Minden férfiúnak feje a Krisztus.” (1Kor 11,3) Isten, aki mindent a Megváltó lába alá vetett, „Őt tette mindeneknek fölötte az anyaszentegyház fejévé, amely az Ő teste, teljessége Őnéki, aki mindeneket betölt mindenekkel” (Eféz 1,22–23). Az egyház Krisztusra alapozva épül, s engedelmeskednie kell Krisztusnak mint fejének. Nem függhet embertől, ember nem irányíthatja. Sokan úgy gondolják, az egyházban betöltött bizalmi tisztségük feljogosítja őket arra, hogy előírják, mit higgyenek és tegyenek mások. Ezt az igényt Isten nem szentesíti. A Megváltó kijelenti: „Mindnyájan testvérek vagytok.” (Mát 23,8) Mindenki ki van téve a kísértésnek, mindenki tévedhet. Nem bízhatunk egyetlen véges értelmű lény vezetésében sem. A hit kősziklája Krisztus élő jelenléte az egyházban. A leggyengébb is rábízhatja magát, és akik a legerősebbnek tartják magukat, a leggyengébbnek fognak bizonyulni, ha nem választják Krisztust az erősségüknek. „Átkozott az a férfi, aki emberben bízik, és testbe helyezi erejét.” (Jer 17,5) Az Úr „kőszikla, cselekedete tökéletes” (5Móz 32,4). „Boldogok mindazok, akik Őbenne bíznak!” (Zsolt 2,12) {DA 414.3}   

Péter vallástétele után Jézus azt parancsolta tanítványainak, senkinek ne mondják el, hogy Ő a Krisztus. Parancsát a farizeusok és írástudók eltökélt ellenállása miatt adta. A népnek, sőt a tanítványoknak is olyan hamis elképzelésük volt a Messiásról, hogy egy nyilvános bejelentés nem alakított volna ki bennük igazi képet jelleméről, munkájáról. Napról napra fedte fel előttük küldetését, így akart helyes felfogást kialakítani bennük önmagáról mint Messiásról. {DA 414.4}   

A tanítványok még mindig azt várták, hogy Krisztus földi fejedelemként uralkodik majd. Azt gondolták, hogy bár régóta rejtegeti tervét, nem marad mindig szegénységben és homályban, közeleg az idő, amikor megalapítja országát. A tanítványok fejében meg sem fordult olyan gondolat, hogy a papok és a rabbik gyűlöletét sohasem győzik le, Krisztust a saját nemzete veti el, csalóként elítélik, s gonosztevőként keresztre feszítik. A sötétség órája azonban egyre közeledett, s Jézusnak fel kellett tárnia az előttük álló küzdelmet. Szomorúság töltötte el, amint előre látta a próbát. {DA 415.1}   

Mind ez ideig semmiről sem beszélt nekik szenvedésével és halálával kapcsolatban. Nikodémussal beszélgetve ezt mondta: „Amiképpen fölemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának is fölemeltetnie. Hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Ján 3,14–15) A tanítványok azonban ezt nem hallották, de ha hallják, akkor sem értették volna meg. Most viszont egy ideje már Jézussal voltak, s hallgatva szavait, látva cselekedeteit, a megalázó körülmények és a nép vezetőinek szembeszegülése ellenére csatlakozni mertek Péter vallástételéhez: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” (Mát 16,16) Most érkezett el az idő, hogy fellebbenjen a jövőt eltakaró fátyol. „Ettől fogva kezdi Jézus jelenteni a tanítványainak, hogy néki Jeruzsálembe kell menni, és sokat szenvedni a vénektől és a főpapoktól és az írástudóktól, és megöletni, s harmadnapon föltámadni.” (Mát 16,21) {DA 415.2}   

A tanítványok megdöbbenve hallgatták. Krisztus elfogadta, hogy Péter Isten Fiának ismeri el Őt, ezért most a szenvedésére és halálára utaló szavak érthetetlennek tűntek. Péter nem tudott csendben maradni. Megragadta Mestere kezét, mintha közelgő végzete elől akarná visszarántani, és így kiáltott: „Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg Tevéled!” (Mát 16,22) {DA 415.3}   

Péter szerette Urát, Jézus mégsem dicsérte meg, amiért így nyilvánította ki vágyát, hogy megóvja Őt a szenvedéstől. Péter szavai nem olyanok voltak, amelyek segítségül vagy vigasztalásul szolgáltak volna Jézusnak az előtte álló nagy próbában. Nem álltak összhangban Isten kegyelmi szándékával az elveszett világ iránt, sem az önfeláldozás leckéjével, amelyet Jézus a saját példájával tanított. Péter nem akarta látni a keresztet Krisztus életművében. Szavai éppen ellentétes hatást keltettek, mint amit Krisztus szeretett volna elérni követőinél, s a Megváltó indíttatást kapott, hogy kimondja az egyik legkeményebb dorgálást, amely valaha is elhagyta ajkát: „Távozz tőlem, Sátán, bántásomra vagy nékem, mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra.” (Mát 16,23) {DA 415.4}   

Sátán megpróbálta elcsüggeszteni Jézust, és eltéríteni Őt a küldetésétől, Péter pedig vak szeretetében a kísértésnek adott hangot. E gondolat szerzője a gonoszság fejedelme volt. Az ő ösztönzése rejtőzött az erőteljes kérés mögött. A pusztában Sátán felajánlotta Krisztusnak a világ feletti uralmat, azzal a feltétellel, hogy Jézus lemond a megaláztatás és áldozat útjáról. Most ugyanezzel kísértette Krisztus tanítványait. Péter gondolatait a földi dicsőségre próbálta terelni, hogy ne láthassa a keresztet, amely felé Jézus szerette volna irányítani a figyelmét. Péteren keresztül Sátán újra Jézust akarta megkísérteni. A Megváltó azonban nem hallgatott rá, gondolatai a tanítványa körül forogtak. Sátán beékelődött Péter és Mestere közé, hogy a tanítvány szívét ne érintse Krisztus érte hozott áldozata, megaláztatása. Krisztus szavai nem Péternek szóltak, hanem annak, aki megpróbálta a tanítványt elválasztani megmentőjétől. „Távozz tőlem, Sátán!” (Mát 16,23) Ne állj többé közénk! Hadd kerüljek szemtől szembe Péterrel, hogy felfedjem neki szeretetem titkát! {DA 416.1}   

Keserű lecke volt Péter számára, és nehezen tanulta meg, hogy Jézus Krisztus földi útja gyötrelmen és megaláztatáson keresztül vezet. A tanítvány vonakodott osztozni Urával a szenvedésben. A kemence tüzének hevében azonban annak áldását tanulta meg. Sokkal később, amikor tevékeny alakja meggörnyedt az évek és a munka terhe alatt, ezt írta: „Szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely próbáltatás végett támadt köztetek, mintha valami rémületes dolog történnék veletek; sőt, amennyiben részetek van a Krisztus szenvedésében, örüljetek, hogy az Ő dicsőségének megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek.” (1Pét 4,12–13) {DA 416.2}   

Jézus most elmagyarázta tanítványainak, hogy önmegtagadó élete példaként szolgál: ilyennek kell lennie saját életüknek is. A tanítványokkal együtt magához hívta a közelben tartózkodó embereket is, és így szólt: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét mindennap, és kövessen engem.” (Mát 16,24) A kereszt fogalma Róma hatalmához kapcsolódott. A legkegyetlenebb, legmegalázóbb halálnem eszköze volt. A legaljasabb gonosztevőknek maguknak kellett vinniük a keresztet a kivégzés helyszínére, s gyakran, amikor a vállukra akarták tenni, kétségbeesett erőszakossággal tiltakoztak, míg megtörték őket, és a kínzóeszközt rájuk kötözték. Jézus azonban megparancsolta követőinek, hogy vegyék fel a keresztet, és hordozzák Ővele. A tanítványok számára Jézus szavai – bár csak homályosan értették – arra utaltak, hogy alá kell vetniük magukat a legkeserűbb megaláztatásnak, akár a halálig is, Krisztusért. A Megváltó szavai nem érzékeltethettek volna tökéletesebb megalázkodást. Ő azonban mindezt vállalta értük. Jézus szemében a menny nem tűnt kívánatos helynek, ha mi elveszünk. Elhagyta a mennyei udvarokat a megvetéssel és támadásokkal teli földi életért, és a szégyenletes halálért. Ő, aki gazdag volt a mennyben a mérhetetlen kincsek között, szegénnyé lett, hogy szegénysége által mi meggazdagodjunk. Azt az utat kell követnünk, amelyen Ő járt. {DA 416.3}   

Szeretni az embereket, akikért Krisztus meghalt, az „én” keresztre feszítését jelenti. Aki Isten gyermeke, az egy láncszemnek tekinti magát a világ megmentésére lebocsátott láncban. Eggyé válik Krisztussal az Ő kegyelmi tervében, s vele jár, hogy megkeresse és megmentse az elveszetteket. A keresztény embernek mindig emlékezetében kell tartania, hogy Istennek szentelte magát, s jellemével Krisztust kell bemutatnia a világnak. A Krisztus életében megnyilvánuló önfeláldozásnak, az együttérzésnek, a szeretetnek újra meg kell jelennie Isten munkásainak életében. {DA 417.1}   

„Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt; valaki pedig elveszti az ő életét énérettem és az evangéliumért, az megtalálja azt.” (Márk 8,35) Az önzés halál. A test egyetlen szerve sem maradhat életben, ha működését csak önmagára korlátozza. A szív, ha nem tudná az életadó vért továbbítani a kézbe és a fejbe, hamarosan elveszítené erejét. Mint a mi életadó vérünk, hasonlóan járja át Krisztus szeretete az Ő titokzatos testének minden részét. Egymáshoz rendelt tagok vagyunk, és aki nem hajlandó másoknak juttatni, az elpusztul. „Mit használ az embernek – mondta Jézus –, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?” (Mát 16,26) {DA 417.2}   

A jelenlegi szegénységen és megaláztatáson túl Ő megmutatta dicsőséges eljövetelét a tanítványoknak, nem földi trón káprázatában, hanem Isten és a mennyei seregek dicsőségében. Azután így szólt:„Megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint” (Mát 16,27), s bátorításul ezt az ígéretet adta nekik: „Bizony mondom néktek: azok között, akik itt állanak, vannak némelyek, akik nem kóstolják meg a halált, amíg meg nem látják az embernek Fiát eljönni az Ő országában.” (Mát 16,28) A tanítványok azonban nem értették meg a szavait. A dicsőség túlságosan messzinek tűnt. A közelebbi dolgokra figyeltek, a földi életre, szegénységre, megaláztatásra és szenvedésre. Le kell mondaniuk a Messiás országáról alkotott ragyogó várakozásukról? Nem fogják látni Urukat Dávid trónján megdicsőülni? Lehetséges, hogy Krisztusnak szerény, hontalan vándorként kell élnie, akit megvetnek, elutasítanak, és halára adnak? Bánat ülte meg szívüket szeretett Mesterük miatt. Kétségek kínozták elméjüket, mert felfoghatatlannak tűnt, hogy Isten Fiának ilyen könyörtelen megaláztatást kell elszenvednie. Megkérdezték, miért kellene önként Jeruzsálembe mennie, hogy ott úgy bánjanak vele, ahogyan elmondta. Hogyan nyugodhat bele ilyen sorsba, s hagyhatja őket még nagyobb sötétségben, mint amilyenben voltak, mielőtt kinyilatkoztatta magát nekik? {DA 417.3}   

Cezárea Filippi tartományában Krisztus kívül esik Heródes és Kajafás hatókörén – így okoskodtak a tanítványok. Nincs félnivalója a zsidók gyűlöletétől vagy a rómaiak hatalmától. Miért nem ott munkálkodik, távol a farizeusoktól? Miért kell magát halálra adnia? Ha neki meg kell halnia, hogyan alapíthatja meg országát olyan szilárdan, hogy a pokol kapui sem vehetnek rajta diadalmat? A tanítványok számára ez valóban rejtély volt. {DA 418.1}   

A Galileai-tenger partján haladtak a város felé, ahol minden reményük összeomlott. Nem mertek kifogást emelni Krisztusnál, de egymás között halkan, szomorúan beszélgettek arról, milyen jövő vár rájuk. Kérdéseik közepette is ragaszkodtak a gondolathoz, hogy valamilyen előre nem látható körülmény elháríthatja az Urukra váró sorsot. Így bánkódtak és kételkedtek, reménykedtek és rettegtek hat hosszú, borongós napon át. {DA 418.2}