Vacsora Simon házában

Máté 26:6-13; Márk 14:3-11; Lukács 7:36-50; János 11:55-57; János 12:1-11. {DA 557}   

A bethániai Simont Jézus tanítványaként tartották számon. Egyike volt annak a néhány farizeusnak, akik nyíltan csatlakoztak Krisztus követőihez. Elismerte Krisztust mint tanítót, és reménykedett, hogy Ő lehet a Messiás, de nem fogadta el Megváltónak. Jelleme nem alakult át, elvei változatlanok maradtak. {DA 557.1}   

Simon leprából gyógyult meg, s ez volt az, ami Jézushoz vonzotta. Szerette volna kifejezni háláját, s Krisztus utolsó bethániai látogatásakor vendéglátást szervezett a Megváltó és tanítványai számára. Erre az alkalomra sok zsidó gyűlt össze. Ekkortájt Jeruzsálemben nagy volt az izgalom. Krisztus és szolgálata nagyobb érdeklődést váltott ki, mint valaha. Minden mozdulatát figyelték azok, akik eljöttek a vendégségre, s közülük néhányan nem nézték Őt jó szemmel. {DA 557.2}   

A Megváltó csupán hat nappal húsvét előtt ért Bethániába, s szokása szerint Lázár otthonában pihent meg. Az utazó sokaság, amely áthaladt a városon, elterjesztette a hírt, hogy Jézus útban Jeruzsálem felé, szombaton Bethániában fog megpihenni. A nép körében nagy volt a lelkesedés. Sokan sereglettek Bethániába, egyesek Jézus iránti rokonszenvből, mások pedig kíváncsiságból, hogy lássák azt az embert, aki feltámadt a halálból. {DA 557.3}   

Sokan azt várták, hogy csodálatos beszámolót hallhatnak Lázártól halálon túli tapasztalatairól. Meglepődtek, hogy semmit sem mondott. Nem volt efféle mondanivalója. Az ihletett kijelentés szerint: „A halottak semmit nem tudnak … Mind szeretetök, mind gyűlöletök, mind gerjedezésök immár elveszett.”(Préd 9,7–8) Lázár azonban csodálatos bizonyságot tehetett Krisztus munkájáról. Ezért támadt fel a halálból. Bizonyossággal és erővel jelentette ki, hogy Jézus Isten Fia. {DA 557.4}   

A Bethániába látogatók által Jeruzsálembe visszavitt hírek fokozták az izgalmat. Az emberek sóvárogva akarták látni és hallani Jézust. Mindenki tudni kívánta, vajon Lázár elkíséri-e Őt Jeruzsálembe, s hogy királlyá koronázzák-e a Mestert húsvétkor. A papok és vének látták, hogy egyre kevésbé tudják kézben tartani a népet, s Jézus iránti haragjuk még keserűbbé vált. Alig várták az alkalmat, hogy örökre eltehessék az útból. Ahogy telt az idő, attól kezdtek tartani, hogy esetleg el sem jön Jeruzsálembe. Eszükbe jutott, milyen gyakran keresztülhúzta gyilkos terveiket, s féltek, hogy kitalálja ellene irányuló szándékukat, és távol marad. Rosszul leplezték nyugtalanságukat, s maguk között kérdezgették: „Mit gondoltok, hogy nem jön-é fel az ünnepre?” (Ján 11,56) {DA 558.1}   

Összehívták a papok és farizeusok tanácsát. Lázár feltámasztása óta a nép érzelmileg olyannyira Krisztus mellé állt, hogy veszélyes lett volna nyíltan kezet emelni Őreá. Így a hatóságok elhatározták, hogy titokban fogják el, s a tárgyalást a lehető legnagyobb csendben tartják meg. Remélték, hogy amikorra elítélése kitudódik, a közvélemény szeszélyes hulláma számukra kedvezően változik meg. {DA 558.2}   

Eltökélték tehát Jézus elpusztítását. Azonban a papok és írástudók tudták, hogy amíg Lázár életben van, nem lehetnek biztosak a dolgukban. Annak az embernek a puszta létezése, aki négy napig a sírban volt, és aki Jézus szavára feltámadt, előbb-utóbb ellenállást válthat ki. A nép megbosszulná a vezetőin egy olyan személy életének kioltását, aki ilyen nagy csodát művelt. Ezért a Főtanács úgy döntött, hogy Lázárnak is meg kell halnia. Ide vezeti rabjait az irigység és az előítélet. A zsidó vezetők gyűlölete és hitetlensége addig növekedett, amíg annak az életét is el akarták venni, akit a Végtelen Erő megmentett a sírból. {DA 558.3}   

Miközben Jeruzsálemben összeesküvést szövögettek, Jézus és tanítványai meghívást kaptak Simon lakomájára. Az asztalnál a Megváltó egyik oldalán Simon ült, akit szörnyű betegségből gyógyított meg, másik oldalán pedig Lázár, akit feltámasztott a halálból. Márta felszolgált, Mária viszont buzgón hallgatott minden egyes szót, amely Jézus szájából elhangzott. Az irgalmas Jézus megbocsátotta bűneit, előhívta szeretett fivérét a sírból, s Mária szíve csordultig volt hálával. Hallotta, amint Jézus a közelgő halálról beszélt, s szerette volna kimutatni iránta érzett mély szeretetét és bánatát. Nagy áldozatvállalás árán vásárolt egy alabástromszelence „drága nárdusból való kenetet” (Ján 12,3), hogy ezzel kenje meg Jézus testét. Most azonban sokan arról beszéltek, hogy nemsokára királlyá koronázzák. Mária bánata örömre fordult, s elsőként akart tisztességet tenni Urának. Feltörte a kenetes szelencét, tartalmát Jézus fejére és lábaira öntötte. Ahogyan zokogva térdelt, könnyeivel öntözte Őt, és lábait megtörölte hosszú, leomló hajával. {DA 558.4}   

El akarta kerülni a feltűnést, mozdulatait észre sem vették volna, de a kenet betöltötte illatával a termet, és minden jelenlévőnek elárulta cselekedetét. Júdás nemtetszéssel tekintett a történtekre. Ahelyett, hogy megvárta volna, mit szól Krisztus a helyzethez, suttogva panaszkodni kezdett a mellette ülőknek, szemrehányóan nyilatkozva Krisztusról, amiért eltűri az ilyen pazarlást. Ravaszul olyan célzásokat tett, amelyek majd valószínűleg elégedetlenséget keltenek. {DA 559.1}   

Júdás a tanítványok pénztárosa volt, s a kis tartalékból titokban elcsent valamennyit saját magának, csökkentve ezáltal anyagi forrásaikat. Igyekezett mindent az erszénybe rakni, amit csak összeszedett. Gyakran nyúltak az erszényben levő összeghez, hogy segítsenek a szegényeken, s ha vettek valamit, amit Júdás nem tartott szükségesnek, megkérdezte: Miért ez a pazarlás? Miért nem tettük ennek az árát a szegények számára fenntartott erszénybe? Ez alkalommal Mária tette oly éles ellentétben állt saját önzésével, hogy megszégyenült, s szokása szerint igyekezett méltó indokot találni, hogy miért kifogásolja az ajándékot. A tanítványokhoz fordulva így szólt: „Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz dénáron, és miért nem adták a szegényeknek? Ezt pedig nem azért mondá, mintha néki a szegényekre volna gondja, hanem mivelhogy tolvaj vala, és nála vala az erszény, és amit abba tesznek vala, elcsené.” (Ján 12,5–6) Júdás nem szánta a szegényeket. Ha eladták volna Mária kenetét, és az ára az ő kezébe kerül, abból a szegényeknek semmi hasznuk nem lett volna. {DA 559.2}   

Júdás nagyra becsülte saját intézkedési képességeit. Pénzügyi szakértőként sokkal többre tartotta magát tanítványtársainál, s úgy irányította őket, hogy ugyanilyen megvilágításban lássák őt. Megnyerte bizalmukat, és erősen befolyásolta őket. Állítólagos együttérzése a szegényekkel megtévesztette a tanítványokat, s művészi tettetése oda vezetett, hogy gyanakvással tekintettek Mária odaadására. A zúgolódás körbejárt az asztalnál: „Mire való ez a tékozlás? Mert eladhatták volna ezt a kenetet nagy áron, és adhatták volna a szegényeknek.” (Mát 26,8–9) {DA 559.3}   

Mária hallotta a bíráló szavakat. Szíve megremegett. Attól tartott, hogy nővére megfeddi pazarlását. A Mester is könnyelműnek tarthatja. Mentegetőzés vagy kifogáskeresés nélkül vissza akart vonulni, amikor Urának hangját hallotta: „Hagyjatok békét néki; miért bántjátok őt?” (Márk 14,6) Jézus látta, hogy Mária zavarba jött, és elszomorodott. Tudta, hogy az asszony ezzel a szolgálattal a háláját fejezte ki, amiért megbocsátotta bűneit, ezért könnyített lelkén. Hangját a bíráló zúgolódás fölé emelve így szólt: „Jó dolgot cselekedett énvelem. Mert a szegények mindenkor veletek lesznek, és amikor csak akarjátok, jót tehettek velök; de én nem leszek mindenkor veletek. Ő ami tőle telt, azt tevé: előre megkente az én testemet a temetésre.” (Márk 14,6–8) {DA 560.1}   

A jóillatú ajándékot, amelyet Mária a Megváltó élettelen testére szándékozott kenni, az élő testre önthette. Temetésekor annak édes illata csak a sírboltot járhatta volna át, most azonban Jézus szívét töltötte be a bizonyossággal, hogy hisz benne és szereti Őt. Arimáthiai József és Nikodémus nem ajánlották fel szeretetük ajándékát Jézusnak, amíg élt. Keserű könnyekkel hozták drága kenetüket hideg, öntudatlan testére. Az asszonyok, akik keneteket vittek a sírhoz, hiába fáradtak, mert Ő már feltámadt. Mária viszont, azáltal hogy akkor öntötte ki szeretetét a Megváltóra, amikor Jézus még láthatta odaadását, a temetésére kente fel Őt. Amikor Jézus nagy próbatételének sötétjébe szállt le, magával vitte ennek a cselekedetnek az emlékét – annak a szeretetnek a zsengéjét, amelyet megváltottaitól fog kapni mindörökké. {DA 560.2}   

Sokan vannak, akik a holtaknak viszik értékes ajándékaikat. Ahogy a hideg, néma test mellett állnak, nyíltan hangzanak el szerető szavaik. Gyöngédség, megbecsülés, odaadás mind elenyészik, hiszen akinek szánják, az nem lát, nem hall. Mily drága lett volna e szavak illata, ha akkor hangzottak volna el, amikor a fáradt lélek annyira szomjazott utánuk, amikor a fül még hallott, a szív még érzett! {DA 560.3}   

Mária nem ismerte fel teljesen szeretettől indított tettének jelentőségét. Nem tudott válaszolni vádlóinak. Nem tudta megmagyarázni, miért éppen ezt az alkalmat választotta, hogy felkenje Jézust. A Szentlélek tervezte ezt meg helyette, s ő engedett indításának. A sugalmazás nem ad magyarázatot. Láthatatlanul jelen van, s szól az elméhez és a lélekhez, tettre indítva a szívet. Saját magát magyarázza. {DA 560.4}   

Krisztus elmondta Máriának tettének jelentőségét, s ezzel többet adott, mint amennyit Ő kapott. „Mert hogy ő ezt a kenetet testemre töltötte – mondta –, az én temetésemre nézve cselekedte azt.” (Mát 26,12) Ahogyan az alabástrom szelence eltört, s illata betöltötte az egész házat, úgy kellett Krisztusnak meghalnia, testének megtöretnie, hogy azután feltámadjon a sírból, és életének illata betöltse a földet. Krisztus „szeretett minket, és adta Önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul” (Eféz 5,2). {DA 560.5}   

„Bizony mondom néktek: – jelentette ki Krisztus – Valahol az egész világon prédikáltatik az evangélium, amit ez énvelem cselekedék, az is hirdettetik az ő emlékezetére.”(Mát 26,13) A Megváltó a jövőbe tekintett, s bizonyossággal szólt evangéliumáról, amelyet az egész világon hirdetni fognak. Ahová csak elér az evangélium, Mária ajándéka is árasztja illatát, és szívek nyernek áldást mesterkéletlen cselekedete által. Országok keletkeznek és szűnnek meg, uralkodók és hódítók neveit elfelejtik, de ennek az asszonynak a tette halhatatlan a szent történelem lapjain. Az a feltört alabástromszelence az idők végezetéig beszélni fog Isten szeretetéről az elbukott emberiség iránt. {DA 563.1}   

Mária cselekedete éles ellentétben állt azzal, amire Júdás készült. Jézus metsző leckét adhatott volna annak, aki elvetette a bírálat és a gonosz gondolkodás magvát a tanítványok elméjébe! Igazságosan vádolhatta volna a vádlót! Jézus ismeri a szív indítékait, s minden tettet megért, sötét fejezeteket tárhatott volna fel Júdás életéből a lakoma résztvevői előtt. Leleplezhette volna az áruló üres tettetését, aki ahelyett, hogy együttérzett volna a szegényekkel, megfosztotta őket a megsegítésükre szánt pénztől. Méltatlankodást kelthetett volna vele szemben, mert Júdás elnyomta az özvegyet, az árvát, a hontalant. Ha azonban Krisztus leleplezi őt, azzal indokot szolgáltat elárulására. S hiába a tolvajlás vádja, Júdás még a tanítványok együttérzését is elnyerte volna. A Megváltó nem dorgálta meg, így elkerülte, hogy Júdás mentséget találhasson hitszegésére. {DA 563.2}   

Jézus tekintetéből Júdás meggyőződött arról, hogy a Megváltó átlát képmutatásán, ismeri aljas, hitvány jellemét. Azzal, hogy megdicsérte Mária tettét, amelyet oly keményen elítéltek, Krisztus Júdást feddte meg. Ezt megelőzően a Megváltó sohasem tett közvetlenül szemrehányást Júdásnak. Most ez a feddés nyomta Júdás szívét. Elhatározta, hogy bosszút áll. A vacsoráról egyenesen a főpap palotájába ment, ahol a tanács éppen ülésezett, és felajánlotta, hogy Jézust a kezükre adja. {DA 563.3}   

A papok nagyon megörültek. Izráel vezetőinek megadatott az a kiváltság, hogy befogadják Krisztust mint Megváltójukat, anélkül hogy pénzt vagy bármi más árat kellett volna fizetniük ezért. Ők azonban visszautasították a drága ajándékot, amelyet kényszerítő szeretetből, a leggyöngédebb lelkülettel ajánlottak fel nekik. Visszautasították az üdvösséget, amely értékesebb az aranynál, s Urukat harminc ezüstpénzen vásárolták meg. {DA 564.1}   

Júdás addig melengette magában a telhetetlenséget, míg az jellemének minden jó vonása felett elhatalmasodott. Bosszantotta a Jézusnak vitt adomány. Szívét égette az irigység, amiért a Megváltó a föld fejedelmeinek járó ajándékot kap. A szelencényi kenet áránál jóval kevesebbért elárulta Urát. {DA 564.2}   

A tanítványok nem hasonlítottak Júdáshoz. Szerették a Megváltót, de nem értékelték helyesen magasztos jellemét. Ha felismerték volna, mit tett értük, hogy semmi sem pazarlás, amit neki nyújtanak. A keleti bölcsek, akik oly keveset tudtak Jézusról, jobban felmérték, hogy milyen tisztesség illeti Őt. Értékes ajándékokat hoztak a Megváltónak, és hódolattal borultak le a kisded előtt, aki jászolban feküdt egy istállóban. {DA 564.3}   

Krisztus értékelte a szívből jövő figyelmesség kifejezéseit. Ha valaki jót tett vele, mennyei figyelmességével megáldotta a cselekvőt. Nem utasította vissza a legegyszerűbb virágot sem, amelyet egy gyermek keze szakított le, és szeretetből ajánlott fel neki. Elfogadta a gyermekek ajándékait, megáldotta az adományozókat, felírva nevüket az élet könyvébe. A Szentírás úgy említi Mária tettét – Jézus felkenését –, mint ami megkülönbözteti őt a többi Máriától. A Jézus iránti szeretet és tisztelet cselekedetei bizonyítják az Isten Fiába vetett hitet. A Szentlélek úgy említi, mint Mária Krisztus iránti hűségének bizonyítékait, „ha a szentek lábait mosta, ha a nyomorultakon segített, ha minden jó cselekedetben foglalatos vala” (1Tim 5,10). {DA 564.4}   

Krisztus gyönyörködött Mária őszinte vágyában, hogy Ura akaratát teljesítse. Elfogadta a tiszta érzelmek gazdagságát, amit tanítványai nem tudtak és nem is akartak megérteni. Mária kívánsága, hogy így szolgáljon Urának, értékesebb volt Krisztus szemében a világ összes drága keneténél, mert kifejezte az asszony megbecsülését a világ Megváltója iránt. Máriát Krisztus szeretete késztette. Jézus Krisztus páratlan jelleme betöltötte a lelkét. A kenet szívét jelképezte. Külső megnyilvánulása volt annak a szeretetnek, amelyet túláradó mennyei folyamok tápláltak. {DA 564.5}   

Mária cselekedete éppen azt a tanítást hordozta, amelyre a tanítványoknak szükségük volt, hogy meglássák, Krisztusnak örömet okozna, ha kifejeznék iránta érzett szeretetüket. Ő volt mindenük, s nem ismerték fel, hogy hamarosan elveszítik, és akkor már nem ajánlhatják fel neki nagy szeretetéért érzett hálájuk jeleit. Krisztus elhagyta a mennyei udvarokat, hogy az emberiség életét élje, magányosságát a tanítványok soha nem értették vagy értékelték eléggé. Gyakran szomorkodott, mert tanítványaitól nem kapta meg azt, amit adniuk kellett volna. Tudta, hogy ha az Őt kísérő mennyei angyalok befolyása alatt állnának, ők sem találnának semmilyen ajándékot elég értékesnek szívük érzéseinek kifejezésére. {DA 565.1}   

Később sok olyan dolgot felismertek és megértettek, amellyel kinyilváníthatták volna Jézus iránti szívbéli szeretetüket és hálájukat, amikor még mellette voltak. Amikor Jézus már nem járt többé velük, valóban pásztor nélküli juhoknak érezték magukat, s kezdték belátni, mennyi figyelmességet nyújthattak volna neki, örömet szerezve szívének. Nem Máriát vádolták már, hanem önmagukat. Ó, ha visszavonhatták volna bírálatukat, s azt, hogy a szegényeket méltóbbnak ítélték az ajándékra, mint Krisztust! Fájón érezték az önvádat, amikor Uruk megtört testét levették a keresztről. {DA 565.2}   

Ugyanez az igény nyilvánvalóan jelen van a mi világunkban is. Azonban kevesen értékelik helyesen, mit jelent Krisztus a számukra. Ha ezt tennék, ha kifejeznék Mária nagy szeretetét, ingyen ajánlanák fel a felkenést. A drága olaj nem jelentene tékozlást. Semmi sem tűnne túl költségesnek ahhoz, hogy Krisztusért odaadják, semmilyen önmegtagadás vagy önfeláldozás nem lenne túl nagy az Ő kedvéért. {DA 565.3}   

A méltatlankodva kiejtett szavak: „Mire való ez a tékozlás?” (Mát 26,8) élénken Krisztus elé idézték a valaha hozott legnagyobb áldozatot – önmaga odaajándékozását az elveszett világért engesztelésként. Az Úr oly bőkezűen bánt emberi családjával, hogy ne lehessen azt mondani: többet is tehetett volna. Jézus odaajándékozásával Isten az egész mennyet adta. Emberi szemszögből nézve az ilyen áldozat könnyelmű tékozlás. Az emberi okoskodás szerint az üdvösség egész terve a kegyelem és a javak tékozlása. Mindenütt önmegtagadással és önfeláldozással találkozunk. A mennyei sereg joggal tekinthet nagy csodálkozással az emberi családra, amely visszautasítja, hogy felemeljék és elhalmozzák a Krisztusban megmutatkozó határtalan szeretettel. Joggal kiálthatnának fel: Miért ez a nagy tékozlás? {DA 565.4}   

Az elveszett világért szerzett engesztelésnek azonban teljesnek, elégségesnek és tökéletesnek kellett lennie. Krisztus áldozata túláradóan bőséges volt, hogy elérjen minden teremtett lélekhez. Korlátozhatatlan, hogy haladja meg azoknak a számát, akik elfogadják a hatalmas Ajándékot. Nem menekül meg minden ember, a megváltás terve mégsem pazarlás, hogy nem teljesül minden, amiről bőkezűsége gondoskodott. {DA 565.5}   

A Mária ajándékát bíráló Júdás a vendéglátó Simont is befolyásolta, s meglepődött Jézus viselkedésén. Sérelem érte farizeusi büszkeségét. Tudta, hogy vendégei közül sokan bizalmatlanul és nemtetszéssel tekintenek Krisztusra. Simon így szólt szívében: „Ez, ha próféta volna, tudná ki és miféle asszony az, aki Őt illeti: hogy bűnös.” (Luk 7,39) {DA 566.1}   

Azzal, hogy Simont meggyógyította a leprából, Krisztus élőhalottat mentett meg. Simon most mégis megkérdőjelezte a Megváltó prófétaságát. Mivel Krisztus megengedte ennek az asszonynak, hogy közeledjen hozzá, nem küldte el méltatlankodva, mint akinek bűnei túl nagyok a megbocsátásra, nem mutatta ki, hogy látja bukott voltát, Simont kísértette a gondolat, hogy nem is próféta. Jézus semmit nem tud erről az asszonyról, aki oly szabadon szolgálja – gondolta –, különben nem engedné meg neki, hogy megérintse. {DA 566.2}   

Simon semmit sem tudott Istenről és Krisztusról, azért gondolkodott így. Nem ismerte fel, hogy Isten Fiának Isten szerint kell cselekednie: irgalommal, szelídséggel és kegyelemmel. Véleménye szerint Jézusnak nem kellett volna figyelembe vennie Mária bűnbánó szolgálatát. Az, hogy megcsókolta Krisztus lábát, és megkente olajjal, súlyosbító dolognak tűnt kemény szíve számára. Azt gondolta: ha Krisztus próféta lenne, felismerné a bűnösöket és megfeddené őket. {DA 566.3}   

A Megváltó így felelt erre a kimondatlan gondolatra: „Simon, van valami mondanivalóm néked… Egy hitelezőnek két adósa vala: az egyik adós vala ötszáz pénzzel, a másik pedig ötvennel. És mikor nem volt nékik miből megadni, mind a kettőnek elengedé. E kettő közül azért, mondd meg, melyik szereti őt jobban? Felelvén pedig Simon, monda: Azt gondolom, hogy az, akinek többet engedett el. És Jézus monda néki: Igazán ítéltél.” (Luk 7,40–43) {DA 566.4}   

Ahogyan Nátán tette Dáviddal, Krisztus is egy példázatba rejtette szíven találó feddését. Vendéglátóját olyan helyzetbe hozta, hogy önmaga felett mondja ki az ítéletet. Simon vitte bűnbe azt a nőt, akit most megvetett. Mélyen megrontotta. A példázat két adósa Simont és az asszonyt jelképezi. Jézus nem azt akarta tanítani, hogy a két személynek különböző fokú elkötelezettséget kell éreznie, mert mindkettő hálaadóssága nagyon nagy, sohasem tudnák törleszteni. Simon azonban igazabbnak tartotta magát Máriánál, s Jézus szerette volna, ha belátja, mekkora bűnt követett el valójában. Meg akarta mutatni neki, hogy bűne nagyobb az asszonyénál – annyival nagyobb, amennyivel az ötszáz pénz több az ötvennél. {DA 566.5}   

Simon új megvilágításban kezdte látni önmagát. Látta, hogyan tekint Máriára az, aki több mint próféta. Megértette, hogy Jézus Krisztus éles prófétai szeme olvas Mária szerető és odaadó szívében. Elöntötte a szégyen, s felismerte, hogy olyasvalaki jelenlétében van, aki felette áll. {DA 567.1}   

„Bejövék a te házadba – folytatta Krisztus –, az én lábaimnak vizet nem adál” (Luk 7,44), de Mária a szeretetből fakadó bűnbánat könnyeivel öntözte meg a lábamat, s hajával törölte meg. „Engem meg nem csókolál: ez pedig – akit te megvetsz –, „az időtől fogva, hogy bejöttem, nem szűnt meg az én lábaimat csókolgatni.”(Luk 7,45) Krisztus felsorolta azokat az alkalmakat, amikor Simon megmutathatta volna Ura iránti szeretetét és megbecsülését azért, amit érte tett. A Megváltó egyszerűen, mégis finom udvariassággal adta tanítványai tudtára, hogy szomorú a szíve, ha gyermekei elmulasztják kifejezni iránta hálájukat szavakkal és a szeretet tetteivel. {DA 567.2}   

A Szívek Vizsgálója ismerte az indítékot, amely Mária tette mögött állt, s látta azt a lelkületet is, melyből Simon szavai fakadtak. „Látod-é ez asszonyt?” – kérdezte tőle. Ő bűnös. „Mondom néked: Néki sok bűne bocsáttatott meg; mert igen szeretett; akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.” (Luk 7,44. 47) {DA 567.3}   

Simon hűvössége és hanyagsága a Megváltóval szemben megmutatta, milyen kevéssé értékeli a kapott kegyelmet. Azt hitte, megtiszteli Jézust, mert meghívta házába. Most azonban olyannak látta önmagát, amilyen valójában volt. Miközben azt hitte, hogy olvas vendége lelkében, vendége olvasott az övében. Látta, milyen valóságosan ítélte meg őt Krisztus. Vallása farizeusi köntös volt. Megvetette Jézus irgalmasságát. Nem ismerte fel, hogy Istent képviseli. Mária, a bűnös, bocsánatot nyert, de Simon, a bűnös nem nyert bocsánatot. Az igazság merev szabálya, amelyet az asszonyra akart alkalmazni, őt ítélte el. {DA 567.4}   

Simont megindította Jézus figyelmessége, hogy nem feddte meg nyíltan a vendégek előtt. Nem úgy bánt vele, ahogyan ő akart bánni Máriával. Látta, hogy Jézus Krisztus nem kívánta felfedni a bűnét mások előtt, hanem arra törekedett, hogy a helyzet helyes felmérésével győzze meg elméjét, s együttérző gyengédséggel igázza le szívét. Ha Krisztus keményen elítéli Simont, akkor annak szíve megkeményedett volna, a türelmes intés azonban meggyőzte tévedéséről. Látta a hatalmas adósságot, amellyel Urának tartozott. Büszkesége megalázkodott, megbánta bűnét, s a kevély farizeusból szerény, önfeláldozó tanítvánnyá vált. {DA 567.5}   

Máriát nagyon bűnösnek tekintették, Krisztus azonban ismerte az életét alakító körülményeket. A remény minden szikráját kiolthatta volna lelkében, de nem tette. Kiemelte őt a kétségbeesésből és a pusztulásból. Hétszer dorgálta meg az asszony szívét és elméjét uraló démonokat. Mária hallotta, amint Jézus az Atyához könyörgött őérte. Tudta, mennyire sérti a bűn Jézus szeplőtlen tisztaságát, s az Ő erejével győzött. {DA 568.1}   

Amikor Mária helyzete az emberek szemében reménytelennek tűnt, Krisztus meglátta benne a jóra való képességet. Látta jellemének jobb vonásait. A megváltás terve nagy lehetőséggel ruházta fel az emberiséget, és Máriában ezek a lehetőségek váltak később valóra. Jézus kegyelme által az asszony az isteni jellem részesévé vált. Aki elbukott, s akinek elméje démonok lakhelye volt, az szolgálattal és barátsággal nagyon közel került a Megváltóhoz. Mária volt az, aki a lábánál ült és tanult tőle. Mária volt az, aki a drága kenetet a fejére öntötte, a lábát könnyeivel mosta. Mária állt a kereszt mellett, és követte Őt a sírhoz. Feltámadása után Mária jött elsőként a sírhoz. Mária volt az, aki elsőnek hirdette a feltámadott Megváltót. {DA 568.2}   

Jézus minden lélek körülményeit ismeri. Mondhatod: bűnös vagyok, nagyon bűnös. Az lehetsz, de minél rosszabb vagy, annál inkább szükséged van Jézusra. Ő nem fordul el egyetlen síró, megtört embertől sem. Senkinek nem mondja el mindazt, amit kibeszélhetne, de minden remegő lelket felszólít, hogy vegyen bátorságot. Ingyen megbocsát mindenkinek, aki bocsánatért és megújulásért jön Őhozzá. {DA 568.3}   

Krisztus elküldheti a menny angyalait, hogy kiöntsék haragja poharát a világunkra, hogy elpusztítsa azokat, akiket Isten elleni gyűlölet tölt be. Eltörölheti ezt a sötét foltot a világegyetemből. Ő azonban nem ezt teszi. Most ott áll a jó illattétel oltáránál, Isten elé tárva azok imáit, akik segítségére vágynak. {DA 568.4}   

Akik Jézushoz fordulnak menedékért, azokat Ő a vádaskodó, viszálykodó nyelvek fölé emeli. Sem ember, sem gonosz angyal nem vonhatja felelősségre ezeket a lelkeket. Krisztus egyesíti őket saját isteni-emberi természetével. Ott állnak a bűnök nagy hordozója mellett, az Isten trónjáról áradó fényben. „Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, aki megigazít; Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk.” (Róm 8,33–34) {DA 568.5}