Küzdelem

Máté 22:15-46; Márk 12:13-40; Lukács 20:20-47 {DA 601}   

A papok és főemberek némán hallgatták Krisztus nyomatékos feddéseit. Nem tudták megcáfolni vádjait. Még inkább eltökélték, hogy csapdába ejtik, ezért kémeket küldtek a nyomába, „akik igazaknak tetteték magokat, hogy Őt megfogják beszédében; hogy átadják a felsőbbségnek és a helytartó hatalmának” (Luk 20,20). Nem az idős farizeusokat küldték, akikkel Jézus gyakran találkozott, hanem fiatal férfiakat, akik lelkesek és buzgók voltak, s akiket, elgondolásuk szerint, Krisztus nem ismert. Néhány Heródes-párti kísérte őket, hogy hallják Krisztus szavait, és tanúskodjanak ellene a tárgyaláson. A farizeusok és a Heródes-pártiak esküdt ellenségek voltak, most azonban egyesültek Krisztus ellen. {DA 601.1}   

A farizeusokat mindig bosszantotta, hogy a rómaiak adót csikartak ki a népből. Az adófizetést Isten törvényével ellentétesnek tartották. Most itt volt a lehetőség, hogy tőrbe ejtsék Jézust. A kémek odamentek hozzá, s látszólagos őszinteséggel, mintha csak meg akarnák tudni a kötelességüket, így szóltak: „Mester, tudjuk, hogy Te helyesen beszélsz és tanítasz, és személyt nem válogatsz, hanem az Istennek útját igazán tanítod: szabad-é nékünk adót fizetnünk a császárnak, vagy nem?” (Luk 20,21–22) {DA 601.2}   

Ha a „tudjuk, hogy te helyesen beszélsz és tanítasz” (Luk 20,21) szavak őszinték lettek volna, felérnek egy csodálatos vallomással. Megtévesztő szándékkal mondták azokat, bizonyságtételük mégis igaz volt. A farizeusok jól tudták, hogy Krisztus helyesen beszél és tanít, saját bizonyságtételük ítéli el őket. {DA 602.1}   

Azok, akik feltették Jézusnak a kérdést, azt hitték, megfelelően palástolják szándékukat, Krisztus azonban nyitott könyvként olvasott a szívükben, és leleplezte képmutatásukat. „Mit kísértetek engem?”(Luk 20,23) – kérdezte – ezzel jelt adva nekik, melyet nem kértek, megmutatva, hogy ismeri titkos szándékukat. Még inkább összezavarodtak, amikor hozzátette: „Mutassatok nékem egy pénzt.” (Luk 20,24) Odaadtak egyet, s Ő megkérdezte tőlük: „Kinek a képe és felirata van rajta? És felelvén, mondának:A császáré.” (Luk 20,24) Az érmén levő feliratra mutatva Jézus így szólt: „Adjátok meg azért, ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené, az Istennek.” (Luk 20,25) {DA 602.2}   

A kémek azt várták, hogy Jézus közvetlenül válaszol kérdésükre, vagy így, vagy úgy. Ha azt mondja: törvénytelen dolog adót fizetni a császárnak, jelentették volna a római hatóságoknak, és letartóztatják lázadás szításáért. Ha viszont kijelenti, hogy az adófizetés törvényes, akkor tervük szerint bevádolható a népnél, hogy ellentmond Isten törvényének. Most zavarba jöttek, s legyőzöttnek érezték magukat. Tervük szétzilálódott. Kérdésükre olyan szabatos választ kaptak, amire nem volt mit mondaniuk. {DA 602.3}   

Krisztus felelete nem kibúvó volt, hanem a kérdés őszinte megválaszolása. Kezében tartva a római érmét, amelyre a császár nevét és képét nyomták, kijelentette, hogy mivel a római hatalom védelme alatt élnek, kötelesek megadni annak a kért támogatást mindaddig, amíg az nem ütközik magasabb kötelezettségükkel. Az ország törvényeinek békésen alá kell vetniük magukat, de elsődlegesen mindenkor Istenhez kell hűségesnek lenniük. {DA 602.4}   

A Megváltó szavai: „Adjátok meg… ami az Istené, az Istennek” (Luk 20,25), komoly feddést jelentettek a cselszövő zsidók számára. Ha hűségesen teljesítették volna Isten iránti kötelességüket, nem válnak megtört, idegen hatalomnak alávetett nemzetté. Nem lengett volna római zászló Jeruzsálem felett, nem állt volna római őrszem a kapujában, nem uralkodott volna római helytartó a falai közt. A zsidó nemzet ekkor fizette Istentől való eltávolodásának büntetését. {DA 602.5}   

Amikor a farizeusok meghallották Krisztus válaszát, „elcsodálkozának; és otthagyván Őt, elmenének” (Mát 22,22). Jézus megdorgálta képmutatásukat és elbizakodottságukat, ezáltal egy nagy alapelvet alkotott, amely világosan meghatározza az ember kötelességét a polgári kormányzat, illetve Isten iránt. Sokak elméjében elcsitult egy nyugtalanító kérdés. Attól fogva a helyes elvhez tartották magukat. Bár sokan elégedetlenül távoztak, de belátták, hogy a kérdés alapját képező elvet Krisztus világosan kifejtette, s csodálták éleslátását. {DA 602.6}   

Alighogy elhallgattak a farizeusok, amikor a szadduceusok jöttek elő ravasz kérdéseikkel. A két oldal között kibékíthetetlen ellentét feszült. A farizeusok mereven ragaszkodtak a hagyományokhoz. Pontosan végrehajtották a külső ceremóniákat, szorgalmasak voltak a tisztálkodásban, a böjtölésben és a hosszadalmas imádságban, s hivalkodók az alamizsna osztogatásában. Krisztus azonban kijelentette, hogy érvénytelenné tették Isten törvényét, mert  az emberi parancsolatokat tantételként oktatták. Vakhitűek és képmutatók voltak, de akadtak köztük őszintén kegyes emberek is, akik elfogadták Jézus Krisztus tanításait és tanítványaivá lettek. A szadduceusok elvetették a farizeusok hagyományait. Azt állították, hogy a Szentírás nagyobb részében hisznek, s életelvnek tekintik azt, de valójában szkeptikusok és materialisták voltak. {DA 603.1}   

A szadduceusok tagadták az angyalok létezését, a halottak feltámadását, a jövendő élet tanítását a jutalmakkal és büntetésekkel együtt. Ezekben a kérdésekben különböztek a farizeusoktól. A két oldal között a feltámadás különösen nagy vita tárgya volt. A farizeusok szilárdan hittek a feltámadásban, de ezekben a jövendő állapotot illető vitákban összezavarodtak álláspontjukban. A halál megmagyarázhatatlan rejtéllyé vált számukra. Képtelenek voltak megfelelni a szadduceusok érveire, s ez folytonos ingerültségre adott okot. A két oldal közti megbeszélések általában mérges vitákba torkollottak, amelyek nyomán távolabb kerültek egymástól, mint azelőtt. {DA 603.2}   

A szadduceusok létszámban messze elmaradtak ellenfeleiktől, s nem tudták olyan erősen befolyásolni a köznépet, de közülük sokan gazdagok voltak, akik befolyásukat vagyonuk révén gyakorolták. Soraikba tartozott a papok többsége, s általában közülük választották a főpapot. Ez azonban azzal a határozott kikötéssel járt, hogy nem hangoztathatják kétkedő álláspontjukat. A farizeusok száma és népszerűsége miatt a szadduceusoknak külsőleg titkolniuk kellett tantételeiket, ha papi hivatalt töltöttek be, de a puszta tény, hogy ilyen tisztségre választhatók voltak, növelte tévedéseik befolyását. {DA 604.1}   

A szadduceusok elvetették Jézus tanítását. Olyan lelkület hatotta át, amelynek megnyilvánulásait nem ismerték el, Istenre és az eljövendő életre vonatkozó tanításai ellenkeztek elméleteikkel. Hittek Istenben, mint az egyedüli, embernél magasabb rendű lényben, de érvelésük szerint a mindent átfogó gondviselés és az isteni erőlelátás megfosztaná az embert szabad erkölcsi tevékenységétől, és szolgai helyzetbe süllyesztené. Hitük szerint Isten, miután megteremtette az embert, magára hagyta, magasabb befolyásoktól mentesen. Úgy tartották, hogy az ember szabadon irányíthatja életét, alakíthatja a világ eseményeit, sorsa a saját kezében van. Tagadták, hogy Isten Lelke emberi erőfeszítések vagy természeti eszközök által munkálkodna. Azt azonban vallották, hogy az ember, természetes képességeinek megfelelő használatával, felemelkedhet és megvilágosodhat, hogy élete szigorú és önmegtagadó gyakorlatok által megtisztulhat. {DA 604.2}   

Istenről alkotott elképzeléseik formálták jellemüket is. Ahogyan nézetük szerint Isten nem foglalkozik az emberrel, úgy ők is kevéssé törődtek egymással, nemigen volt egység közöttük. Mivel nem voltak hajlandók elismerni a Szentlélek befolyását az ember cselekedeteire, ereje nem nyilvánult meg életükben. A többi zsidóhoz hasonlóan ők is igen büszkék voltak, amiért születésük révén Ábrahám gyermekei, és szigorúan ragaszkodtak a törvény követelményeihez, viszont hiányzott belőlük a törvény valódi lelkülete és Ábrahám hite, jósága. Természetes rokonszenvük szűk körre terjedt ki. Hitték, hogy minden ember biztosíthatja magának az élet kényelmét és áldásait, szívüket mégsem érintették meg mások szükségletei és szenvedései. Önmaguknak éltek. {DA 604.3}   

Szavaival és tetteivel Krisztus bizonyságot tett az isteni erőről, amely természetfeletti eredményeket szül, a jelenlegin túl egy jövendő életről, valamint Istenről mint az emberiség Atyjáról, aki mindig figyel gyermekei érdekeire. Feltárta az isteni erő jóságos, könyörületes munkálkodását, amely megdorgálta a szadduceusok önző elkülönülését. Azt tanította, hogy Isten gyakorol hatást a szívre a Szentlélek által az ember ideiglenes és örök javára. Rámutatott: tévedés abban bízni, hogy az emberi erő át tudja formálni a jellemet – ez csak Isten Lelke által lehetséges. {DA 605.1}   

A szadduceusok elhatározták, hogy ezt a tanítást kétségbe vonják. Miközben igyekeztek vitába szállni Jézussal, biztosak voltak abban, hogy rossz hírbe hozhatják, még ha nem is érhetik el az elítélését. A feltámadás témáját választották a kikérdezéshez. Ha egyetért velük, még inkább megsérti a farizeusokat. Ha ellentmond nekik, akkor tervük szerint nevetségessé teszik tanítását. {DA 605.2}   

A szadduceusok úgy érveltek, hogy ha a test mind halhatatlan, mind halandó állapotában ugyanazokból az anyagi részecskékből áll, akkor a halálból történő feltámadás után is kell lennie húsnak és vérnek, s az örökkévalóságban a földön megszakadt életnek kell folytatódnia. Ebben az esetben, következtetésük szerint, a földi kapcsolatok is folytatódnak, férj és feleség újra együtt lesz, házasságok köttetnek, s minden ugyanúgy megy tovább, mint a halál előtt, ennek az életnek a gyarlóságai és szenvedélyei átkerülnek az elkövetkezendő életbe is. {DA 605.3}   

Kérdésükre adott válaszában Jézus fellebbentette a fátylat a jövendő életről: „A feltámadáskor – mondta – sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az Isten angyalai a mennyben.” (Mát 22,30) Rámutatott, hogy a szadduceusok hite téves, kiindulópontjuk hamis. „Tévelyegtek– tette hozzá –, mivelhogy nem ismeritek sem az írásokat, sem az Istennek hatalmát.” (Mát 22,29) Nem képmutatással vádolta őket, mint a farizeusokat, hanem hitbeli tévelygéssel. {DA 605.4}   

A szadduceusok azzal hízelegtek maguknak, hogy minden ember közül ők ragaszkodnak a legszigorúbban az Írásokhoz. Jézus azonban megmutatta, hogy nem ismerik azok valódi értelmét. Ezt a tudást csak a Szentlélek világossága teheti helyre a szívben. Jézus szerint zavaros hitük és értelmi sötétségük oka az, hogy nem ismerik sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát. Isten titkait véges okoskodásuk keretei közé próbálták szorítani. Krisztus felszólította őket, hogy nyissák meg értelmüket a szent igazságok előtt, amelyek kiszélesítik és elmélyítik felfogásukat. Ezrek válnak hitetlenné, mert véges értelmük nem képes megérteni Isten titkait. Nem tudják megmagyarázni az isteni erő csodás megnyilatkozását gondviselésében, ezért az ilyen erő bizonyítékait elutasítják, olyan természeti tevékenységeknek tulajdonítva azokat, amelyeket még kevésbé értenek. A bennünket körülvevő rejtélyek egyetlen kulcsa, ha felismerjük azokban Isten jelenlétét és erejét. Az embernek el kell ismernie Istent a világegyetem teremtőjeként, aki parancsol és végrehajt mindeneket. Átfogóbb ismerettel kell rendelkezni Isten jelleméről és művei titkáról. {DA 605.5}   

Krisztus kijelentette hallgatóinak, hogy ha nem létezne feltámadás a halálból, az Írásoknak – melyeknek állítólag hisznek – semmi hasznuk nem lenne. Így szólt: „A halottak feltámadása felől pedig nem olvastátok-é, amit az Isten mondott néktek, így szólván: Én vagyok az Ábrahám Istene, és az Izsák Istene, és a Jákób Istene; az Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene.” (Mát 22,31–32) Isten nyilvántartja a számunkra nem létező dolgokat. Kezdettől fogva látja a véget, és munkájának eredményére úgy tekint, mintha már bevégezte volna. A drága holtak, Ádámtól kezdve egészen a legutoljára meghaló szentig, meghallják majd Isten Fiának hangját, és előjönnek a sírból a halhatatlan életre. Isten az ő Istenük lesz, ők pedig az Ő népe lesznek. Meghitt, gyengéd kapcsolat jön létre Isten és a feltámadt szentek között. Ezt az állapotot – amelyet terve előrevetített – úgy tekinti, mintha máris létezne. Isten számára a holtak élnek. {DA 606.1}   

Szavaival Krisztus elhallgattatta a szadduceusokat. Nem tudtak válaszolni Őneki. Egyetlen szó sem hangzott el, amelybe egy kicsit is bele tudtak volna kapaszkodni, hogy elítélhessék. Ellenségei semmit sem nyertek, csak a nép megvetését. {DA 606.2}   

A farizeusok azonban még nem adták fel a reményt, hogy olyan kijelentést csikarhatnak ki Őbelőle, amelyet felhasználhatnak ellene. Rávettek egy írástudót, hogy kérdezze meg Krisztust, a törvény tíz parancsolata közül melyik a legnagyobb jelentőségű. {DA 606.3}   

A farizeusok az első négy parancsolatot dicsőítették, amelyek az ember Alkotója iránti kötelességére mutatnak. Ezeket sokkal lényegesebbnek tartották a másik hatnál, amelyek az embertársaikkal szembeni kötelességeket határozzák meg. Ennek eredményeként nagyban hiányzott belőlük a gyakorlati kegyesség. Jézus megmutatta a népnek ezt az óriási hiányosságot, a jó cselekedetek szükségességét tanította, és kijelentette, hogy a fát gyümölcseiről ismerik meg. Emiatt azzal vádolták, hogy az utolsó hat parancsolatot az első négy fölé emeli. {DA 606.4}   

A törvénytudó egy közvetlen kérdéssel jött Jézushoz: „Melyik az első minden parancsolatok között?” Krisztus válasza egyenes és vitathatatlan: „Minden parancsolatok között az első: Halljad Izráel: Az Úr, a mi Istenünk egy Úr. Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat.” A második hasonlatos az elsőhöz – mondta Krisztus –, mert abból következik: „Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat.” (Márk 12,28–31) „E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Mát 22,40) {DA 607.1}   

A Tízparancsolat első négy rendelkezése ebben az egyetlen hatalmas előírásban foglalható össze: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből.”(Mát 22,37; 5Móz 6,5) Az utolsó hat a másikban összegezhető: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Mát 22,39; 3Móz 19,18) Mindkét parancsolat a szeretet alapelvének kifejezése. Nem lehet az elsőt megtartani, és a másodikat megszegni, sem a másodikat megtartani, és közben az elsőt megszegni. Ha Isten elfoglalja jogos helyét a szívben, felebarátunk is az őt megillető helyre kerül. Úgy fogjuk szeretni, mint önmagunkat. Ha Istent mindenek fölött szeretjük, csak akkor szerethetjük felebarátunkat elfogultság nélkül. {DA 607.2}   

Mivel az összes parancsolat összefoglalható az Isten és az ember iránti szeretettel,  egyetlen parancsolatot sem lehet megszegni anélkül, hogy át ne hágnánk ezt az elvet. Ezzel Krisztus arra tanította hallgatóit, hogy Isten törvénye nem megannyi különféle parancsolatból áll, amelyek közül egyesek nagy jelentőségűek, mások viszont kevésbé fontosak, és büntetlenül mellőzhetőek. Urunk isteni egységben mutatta be az első négy és az utolsó hat parancsolatot, és arra tanított, hogy az Isten iránti szeretet az összes parancsolatával szembeni engedelmességben nyilvánul meg. {DA 607.3}   

A kérdező írástudó sokat olvasta a törvényt, és megdöbbent Jézus szavain. Nem várta, hogy Jézus ilyen mélyen és alaposan ismeri az Írásokat. Látóköre tágult a szent parancsolatok mögött rejlő elveket illetően. Az összegyűlt papok és vezetők előtt őszintén elismerte, hogy Krisztus helyesen értelmezte a törvényt, ezt mondván: {DA 607.4}   

„Jól van, Mester, igazán mondád, hogy egy Isten van, és nincsen kívüle más. És szeretni Őt teljes szívből, teljes elméből, teljes lélekből és teljes erőből, és szeretni embernek felebarátját, mint önmagát, többet ér minden égőáldozatnál és véres áldozatnál.” (Márk 12,32–33) {DA 607.5}   

Krisztus bölcs válasza meggyőzte az írástudót. Tudta, hogy a zsidó vallás inkább a külsőséges ceremóniákból áll, mint a belső kegyességből. Volt némi fogalma a pusztán szertartásos áldozatok és a bűnért való engesztelés céljából, hit nélkül végzett vérontás értéktelenségéről. Az Isten iránti szeretet és engedelmesség, s az emberek iránti önzetlen megbecsülés értékesebbnek tűnt szemében, mint ezek a rítusok. Ennek a férfinak a készsége, amellyel elismerte Krisztus gondolkodásmódjának helyességét, határozott és azonnali válasza a nép előtt egészen más lelkületről tanúskodott, mint a papoké és a főembereké. Jézus szíve megindult az őszinte írástudó láttán, aki vállalni merte a papok rosszallását, a főemberek fenyegetését, és elmondta szíve meggyőződését. „Jézus pedig látván, hogy bölcsen felelt vala, monda néki: Nem messze vagy az Isten országától.” (Márk 12,34) {DA 608.1}   

Az írástudó közel volt Isten országához, mert felismerte, hogy az igazságos cselekedetek kedvesebben Istennek, mint az égőáldozatok és felajánlások. Fel kellett azonban ismernie Krisztus isteni jellemét, hogy az Őbenne való hit által erőt nyerjen, és igazságot cselekedjen. A rituális szolgálat értéktelen, ha nincs kapcsolatban Krisztussal élő hit által. Még az erkölcsi törvény is elveszti célját, ha nem a Megváltóval összefüggésben értelmezik. Krisztus ismételten megmutatta, hogy Atyjának törvénye mélyebb gondolatot rejt magában pusztán irányadó parancsoknál. A törvényben ugyanaz az alapelv testesül meg, amely az evangéliumban is megnyilatkozik. Rámutat az ember kötelességére, és megmutatja bűneit. Krisztusra kell tekintenie megbocsátásért és erőért, hogy cselekedhesse, amit a törvény magában foglal. {DA 608.2}   

A farizeusok Jézushoz húzódtak, amikor az írástudó kérdésére válaszolt. Ekkor Ő megfordult, és számukra tett fel egy kérdést: „Miképpen vélekedtek ti a Krisztus felől? Kinek a fia?” (Mát 22,42) Ez a kérdés a Messiásra vonatkozó hitük próbája volt: vajon egyszerű embernek vagy Isten Fiának tekintik-e Őt. Kórusban hangzott a válasz: „A Dávidé.” (Mát 22,42) Ezt a címet adta a prófécia a Messiásnak. Amikor Jézus hatalmas csodáival kinyilvánította istenségét, amikor meggyógyította a betegeket, és feltámasztotta a halottakat, az emberek maguk között kérdezgették: „Nem ez-é Dávidnak ama Fia?” (Mát 12,23) A kananeus asszony, a vak Bartimeus és sokan mások így kiáltottak hozzá segítségért: „Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam!” (Mát 15,22) Jeruzsálemi bevonulásakor üdvrivalgással köszöntötték: „Hozsanna a Dávid fiának! Áldott, aki jő az Úrnak nevében!” (Mát 21,9) Azon a napon pedig a kisgyermekek a templomban visszhangozták e nevet, örömmel tulajdonítva Őneki. Sokan azonban, akik Jézust Dávid fiának nevezték, nem ismerték fel istenségét. Nem értették meg, hogy Dávid fia egyúttal Isten Fia is. {DA 608.3}   

Válaszként az állításra, hogy Krisztus Dávid fia, Jézus így szólt: „Miképpen hívja tehát Őt Dávid lélekben Urának, ezt mondván: Monda az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobb kezem felől, míglen vetem a te ellenségeidet a te lábaid alá zsámolyul. Ha tehát Dávid Urának hívja Őt, mi módon fia? És senki egy szót sem felelhet vala néki; sem pedig nem meri vala Őt e naptól fogva többé senki megkérdezni.” (Mát 22,43–46; Zsolt 110,1) {DA 609.1}