A szolgák szolgája

Lukács 22:7-18, 24; János 13:1-17. {DA 642}   

Krisztus a tanítványaival az asztalnál ült egy jeruzsálemi szállás felső helyiségében. Azért gyűltek össze, hogy megünnepeljék a húsvétot. A Megváltó ezt az ünnepet csak a tizenkettővel kívánta megtartani. Tudta, hogy hamarosan eljön az Ő órája, Ő maga volt az igazi páskabárány, és azon a napon kell Őt is feláldozni, melyen elfogyasztották a bárányt. Felkészült, hogy kiigya a harag poharát, hamarosan meg kellett keresztelkednie a szenvedés keresztségével. Néhány nyugodt óra azonban még maradt számára, és ezeket szeretett tanítványai javára akarta fordítani. {DA 642.1}   

Krisztus egész élete az önzetlen szolgálat élete volt, „nem azért…, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon” (Mát 20,28) – minden cselekedete ezt tanította. A tanítványok azonban még nem tanulták meg ezt a leckét. Ezen az utolsó húsvéti vacsorán Jézus olyan szemléltetéssel ismételte meg tanítását, amellyel örökre bevéste azt tanítványai elméjébe és szívébe. {DA 642.2}   

A beszélgetések Jézus Krisztus és tanítványai közt rendszerint csendes örömmel teltek el, amelyet mindannyian nagyra értékeltek. A húsvéti vacsorák különlegesen érdekes és vonzó alkalmak voltak, ez alkalommal azonban Jézus szomorú volt. Szívét teher nyomta, és árnyék borult arcára. Amikor találkozott tanítványaival a ház felső helyiségében, azonnal észrevették, hogy valami súlyosan ránehezedik a gondolataira, és bár nem ismerték az okát, együttéreztek Ővele bánatában. {DA 642.3}   

Amikor az asztal köré telepedtek, Jézus megindító szomorúsággal a hangjában így szólt: „Kívánva kívántam a húsvéti bárányt megenni veletek, mielőtt én szenvednék: mert mondom néktek, hogy többé nem eszem abból, míglen beteljesedik az Isten országában. És a pohárt vévén, minekutána hálákat adott, monda: Vegyétek ezt, és osszátok el magatok között: mert mondom néktek, hogy nem iszom a szőlőtőkének gyümölcséből, míglen eljő az Isten országa.” (Luk 22,15–18) {DA 643.1}   

Krisztus tudta, hogy elérkezett számára az idő, hogy eltávozzon ebből a világból, és elmenjen az Atyához. Szerette az övéit ezen a világon, szerette őket mindvégig. Már a kereszt árnyékában volt, s szívét a fájdalom gyötörte. Tudta, hogy elárulásának órájában elhagyatott lesz. Tudta, hogy a legmegalázóbb eljárással adják majd halálra, amilyennek csak a bűnözőket szokták alávetni. Ismerte azok hálátlanságát és kegyetlenségét, akiket megmenteni jött el. Tudta, milyen nagy az az áldozat, amelyet meg kell hoznia, és hogy milyen sok ember számára lesz hiábavaló. Tudván mindent, ami Őrá várt, természetes lett volna, ha erőt vesz rajta megaláztatásának és szenvedésének gondolata. Ő azonban a tizenkettőre tekintett, akik úgy voltak eddig Krisztussal mint testvérei, és akik – miután az Ő szégyene, szomorúsága és az iránta tanúsított fájdalmas bánásmód megszűnik – magukra maradnak, hogy küzdjenek a világban. Azok a gondolatok, hogy mit kell elszenvednie, mindig összekapcsolódtak tanítványaival. Nem gondolt önmagára. A róluk való gondoskodás foglalta el az első helyet gondolataiban. {DA 643.2}   

Ezen a tanítványaival töltött utolsó estén Jézusnak sok mondanivalója volt számukra. Ha felkészültek volna annak elfogadására, amit Jézus kívánt közölni velük, akkor megmenekülhettek volna a szívet tépő fájdalomtól, csalódástól és hitetlenkedéstől. Jézus azonban látta, hogy még nem tudnák elhordozni azt, amit mondania kellett nekik. Amint arcukba nézett, a figyelmeztetés és vigasztalás szavai elhaltak ajkán. Pillanatok teltek el némaságban. Jézus mintha várakozott volna. A tanítványok kényelmetlenül érezték magukat. Úgy tűnt, hogy az az együttérzés és gyengédség, amelyet Jézus fájdalma ébresztett fel szívükben, már elmúlt. Saját szenvedésére mutató bánatos szavai nem hatották meg őket. Egymásra vetett pillantásaik féltékenységről és versengésről árulkodtak. {DA 643.3}   

„Támada pedig köztük versengés is, hogy ki tekinthető köztük nagyobbnak.” (Luk 22,24) Ez a versengés, amelyet Jézus jelenlétében is folytattak, fájdalmat okozott neki és megsebezte. A tanítványok ragaszkodtak ahhoz a kedvenc elképzelésükhöz, hogy Krisztus biztosítja a hatalmát a földön, és elfoglalja helyét Dávid trónján. Szívében pedig még mindegyik a legmagasabb helyre vágyott a földi királyságban. Felbecsülték önmagukat és egymást, és ahelyett hogy testvéreiket tartották volna méltóbbnak, önmagukat helyezték az első helyre. Jakab és János kérése, hogy Krisztus trónjának jobb és bal oldalán ülhessenek, fellobbantotta a többiek méltatlankodását. Annyira felháborította a többi tizet a két testvér merész igénye a legmagasabb helyekért, hogy az egymástól való elidegenedés fenyegette őket. Úgy érezték, hogy őket tévesen ítélték meg, hűségüket és képességeiket nem méltányolták. Jakabot és Jánost Júdás ítélte el a legkeményebben. {DA 643.4}   

Amikor a tanítványok beléptek abba a helyiségbe, amelyben a vacsorát készültek elfogyasztani, szívük telve volt nehezteléssel. Júdás Jézus bal oldalához furakodott, János ült a jobb oldalán. Júdás eltökélte, hogy megszerzi a lehető legmagasabb helyet, és ez a tanítványok szerint a Jézus melletti hely volt. Pedig Júdás áruló volt. {DA 644.1}   

A széthúzásnak másik oka is támadt. Az ünnepeken az volt a szokás, hogy egy szolga megmossa a vendégek lábait, és ez alkalommal is megtették az előkészületeket e szolgálat elvégzésére. A kancsót, a mosdótálat és a törülközőt már odakészítették a lábmosásra, azonban egy szolga sem volt jelen, ezért a tanítványok dolga lett volna elvégezni a lábmosást. Viszont a tanítványok, átadván magukat sértett hiúságuknak, elhatározták, hogy nem töltik be a szolga szerepét. Mindegyikük közömbösséget tanúsított, mintha nem lettek volna tudatában annak a feladatnak, amelyet el kell végezniük. Hallgatásukkal megtagadták a megalázkodást. {DA 644.2}   

Hogyan vihetné Krisztus e lelkeket olyan helyre, ahol Sátán nem aratna felettük döntő győzelmet? Miként tudná megmutatni nekik, hogy a névleges tanítványság nem teszi őket tanítványokká, és nem biztosít számukra helyet az Ő országában? Miként tudná megmutatni nekik, hogy csak a szeretetből fakadó szolgálat és a valódi alázatosság az, amely létrehozza az igazi nagyságot? Miként lobbanthatná lángra szívükben a szeretetet, és miként tehetné képessé őket arra, hogy felfogják azt, amit mondani kívánt nekik? {DA 644.3}   

A tanítványok nem mozdultak meg, hogy szolgálják egymást. Jézus várt egy ideig, hogy lássa, mit akarnak tenni. Aztán Ő, az isteni Tanító, felkelt az asztaltól. Levetvén felsőruháját, amely akadályozta volna mozdulatait, fogta a törülközőt, és körülkötötte magát. A tanítványok meglepett érdeklődéssel figyeltek, és csendben várták, mi fog következni. „Azután vizet tölte a medencébe, és kezdé mosni a tanítványok lábait, és megtörleni a kendővel, amellyel körül vala kötve.” (Ján 13,5) Jézus tette felnyitotta a tanítványok szemét. Keserű szégyen és megaláztatás töltötte be a szívüket. Megértették a ki nem mondott dorgálást, és teljesen új fényben látták meg magukat. {DA 644.4}   

Így fejezte ki Krisztus a tanítványai iránt érzett szeretetét. Önző lelkületük szomorúsággal töltötte el, de nem szállt velük vitába, tekintettel nehézségükre. Ehelyett olyan példát adott nekik, amelyet sohasem felejtenek majd el. Irántuk való szeretetét nem lehetett egykönnyen megzavarni vagy kioltani. Tudta, hogy az Atya mindeneket az Ő kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez megy. Teljes tudatában volt saját istenségének, de félretette királyi koronáját és királyi öltözetét, s szolgai formát vett magára. Földi életének egyik utolsó cselekedete volt az, hogy alázatosan körülkötötte magát egy kendővel, és elvégezte a szolga feladatát. {DA 644.5}   

Húsvét előtt Júdás másodszor is találkozott a papokkal és az írástudókkal, és megállapodott velük, hogy kezükre adja Jézust. Ezután mégis úgy vegyült össze a tanítványokkal, mintha ártatlan lenne minden bűntől, és érdeklődést tanúsítana az ünnepre való előkészületek iránt. A tanítványok semmit sem tudtak Júdás szándékáról, egyedül Jézus ismerte titkát. Mégsem leplezte le őt. Vágyott a lelke megmentésére. Olyan terhet érzett Júdásért, mint Jeruzsálemért, amikor sírt a pusztulásra ítélt város felett. Szíve zokogott: Hogyan is mondhatnék le rólad? Júdás érezte ennek a szeretetnek a kényszerítő erejét. Amikor a Megváltó kezei poros lábait mosták, és kendővel szárazra törölték, Júdás szíve újra és újra megborzongott, és arra indította, hogy ott és akkor vallja meg bűnét. Júdás azonban nem akart megalázkodni. Megkeményítette szívét a bűnbánattal szemben, és a régi indítékok, amelyeket egy pillanatra félretett, ismét hatalmukba kerítették. Júdás most azon a cselekedeten sértődött meg, hogy Krisztus megmosta tanítványai lábát. Ha Jézus ennyire meg tudja alázni magát, akkor nem lehet Izráel királya. Az ideiglenes országban elérhető megbecsülés minden reménye hirtelen semmivé vált. Júdás elégedetten ismerte el magában, hogy Krisztus követésével valójában semmit sem nyerhet. Miután látta, hogy Krisztus lealacsonyította magát, megerősödött abban a szándékában, hogy elárulja Őt, és becsapottnak vallja magát. Démon szállta meg, s elhatározta, hogy befejezi a munkát, melynek elvégzését elvállalta: elárulja az Urat. {DA 645.1}   

Az asztalnál való hely kiválasztásával Júdás önmagát tette az első helyre, Krisztus pedig szolgaként először Júdás lábát mosta meg. Jánosra, aki iránt Júdás oly sok keserűséget érzett, utoljára került sor. János azonban ezt nem dorgálásként vagy méltatlan mellőzésként fogta fel. Miközben a tanítványok figyelték Krisztus tevékenységét, mélyen megindultak. Amikor Péterre került a sor, elképedve így kiáltott fel: „Uram, te mosod-é meg az én lábaimat?”(Ján 13,6) Krisztus leereszkedése összetörte a szívét. Szégyennel töltötte el, hogy nem az egyik tanítvány végzi ezt a szolgálatot. „Amit én cselekszem– mondta Krisztus –, te azt most nem érted, de ezután majd megérted.”(Ján 13,7) Péter nem tudta elviselni, hogy Urát, akit Isten Fiának hitt, úgy lássa, amint egy szolga feladatát végzi. Egész lelke fellázadt e megaláztatás ellen. Nem ismerte fel, hogy ezért jött Krisztus a világra. Nagy hangsúllyal kiáltott fel: „Az én lábaimat nem mosod meg soha!” (Ján 13,8) {DA 645.2}   

Krisztus ünnepélyesen így szólt Péterhez: „Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs énhozzám.” (Ján 13,8) Az a szolgálat, amelyet Péter visszautasított, egy magasabb rendű megtisztítás jelképe volt. Krisztus azért jött, hogy megmossa a szívet a bűn mocskától. Azzal, hogy nem akarta megengedni Krisztusnak lábai megmosását, Péter azt a magasabb rendű megtisztítást utasította vissza, amit az alacsonyabb rendű megtisztítás foglal magában. Valójában Urát vetette el. A Mester számára nem megalázó az, ha megengedjük neki, hogy megtisztulásunkért munkálkodjon. A legigazabb alázat az, amikor hálás szívvel elfogadunk minden értünk tett gondoskodást, és komolyan szolgálunk Krisztusért. {DA 646.1}   

A „ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs énhozzám” (Ján 13,8), szavakra Péter feladta büszkeségét és önfejűségét. Nem tudta elviselni a Krisztustól való elszakadás gondolatát, ez a lelki halált jelentette volna számára. „Uram, ne csak lábaimat – mondta –, hanem kezeimet és fejemet is. Monda néki Jézus: Aki megfürdött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta.” (Ján 13,9–10) {DA 646.2}   

E szavak többet jelentenek a testi tisztaságnál. Jézus még mindig egy magasabb rendű megtisztításról beszél, amit az alacsonyabb rendű megtisztítás szemléltet. Az, aki a fürdőből érkezett, tiszta volt, a lábak a saruban azonban hamar porosak lettek, és ismét meg kellett azokat mosni. Így Péter és tanítványai megmosattak a bűnök és tisztátalanságok lemosására feltörő csodálatos forrásban. Krisztus az övéinek ismerte el őket. A kísértés azonban gonoszságra vitte őket, ezért még mindig szükségük volt Jézus megtisztító kegyelmére. Amikor Krisztus körültekerte magát a kendővel, hogy lemossa a port a lábukról, akkor ezzel a cselekedetével az elidegenedést, a féltékenységet és büszkeséget kívánta lemosni szívükről. Ez sokkal több következménnyel járt, mint poros lábuk lemosása. Azzal a lelkülettel, amely akkor bennük volt, egyikük sem volt felkészülve a Krisztussal való közösségre. Amíg nem jutottak el Krisztus segítségével az alázatosság és a szeretet állapotába, még képzetlenek voltak arra, hogy részesüljenek a húsvéti vacsorában, vagy osztozzanak abban az emlékezési szolgálatban, amelyet Krisztus éppen megalapítani készült. Szívüknek meg kellett tisztulnia. A büszkeség és a haszonlesés széthúzást és gyűlöletet teremt, Jézus azonban mindezt lemosta róluk lábaik megmosásával. Ez érzéseik változását idézte elő. Rájuk tekintve Jézus elmondhatta: „Ti is tiszták vagytok.” (Ján 13,10) Most már egy szívvel és egy szeretettel voltak egymás iránt. Alázatossá és taníthatóvá váltak, Júdást kivéve mindegyikük kész volt átadni a magasabb rendű helyet a másiknak. Most már szelíd és hálás szívvel tudták befogadni Krisztus szavait. {DA 646.3}   

Péterhez és testvéreihez hasonlóan, mi is megmosattunk Krisztus vérében, a gonosszal való érintkezésünk során szívünk mégis gyakran beszennyeződik. Jézus Krisztushoz kell mennünk, és kérnünk kell megtisztító kegyelmét. Péter húzódozott attól, hogy bepiszkolódott lábait Urának és Mesterének kezei érintsék, de milyen gyakran hozzuk mi bűnös, szennyes szívünket érintkezésbe Krisztus szívével! Gonosz természetünk, hiúságunk és büszkeségünk milyen fájdalmas számára! Mégis minden gyengeségünket és beszennyezettségünket Krisztushoz kell vinnünk. Egyedül Ő tud bennünket tisztára mosni. Nem vagyunk felkészülve a vele való közösségre, amíg meg nem tisztulunk segítő ereje által. {DA 646.4}   

Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan.”(Ján 13,10) Megmosta Júdás lábait is, Júdás azonban nem engedte át a szívét Őneki. Nem tisztult meg, nem rendelte alá magát Krisztusnak. {DA 649.1}   

Miután Krisztus megmosta a tanítványok lábait, felöltötte felsőruháit, ismét leült, és ezt mondta nekik: „Értitek-é, hogy mit cselekedtem veletek? Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok. Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek. Bizony, bizony mondom néktek: A szolga nem nagyobb az ő Uránál; sem a követ nem nagyobb annál, aki azt küldte.” (Ján 13,12–16) {DA 649.2}   

Krisztus szerette volna megértetni tanítványaival, hogy bár megmosta a lábukat, ez semmit sem vont le méltóságából. „Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok.” (Ján 13,13) Végtelenül magasabb rendű lévén is kegyelmet és jelentőséget tulajdonított a szolgálatnak. Senki sem volt annyira felmagasztalt, mint Krisztus, Ő mégis lehajolt, hogy teljesítse a legmegalázóbb feladatot. Krisztus maga állította elénk az alázatosság példáját, hogy népét félre ne vezesse az önzés, amely a természetes szívben lakozik, és amit csak erősít az önmagunk iránti szolgálat. Nem akarta ezt a fontos intést emberi felelősségre bízni. Olyan sok következményt tulajdonított ennek, hogy Ő maga, aki Istennel egyenlő, cselekedett tanítványai szolgájaként. Miközben ők a legmagasabb rendű helyért versengtek, az aki előtt majd minden térd meghajol, akinek szolgálni megtiszteltetés a dicsőség angyalai számára, lehajolt, hogy megmossa azoknak lábait, akik Uruknak szólították Őt. Megmosta elárulója lábait is. {DA 649.3}   

Életével és tanításaival Krisztus az önzetlen szolgálat tökéletes példáját adta, amelynek eredete Istenben van. Isten nem önmagáért él. A világ megteremtésével és mindenek fenntartásával állandóan másoknak szolgál. „Felhozza az Ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak.” (Mát 5,45) A szolgálatnak ezt a példaképét Isten a Fiára bízta. Jézus azért adatott ennek a világnak, hogy Ő legyen az emberiség feje, hogy példájával megtaníthassa, mit jelent szolgálni. Egész életét a szolgálat törvénye szerint élte. Mindenkinek segített, mindenkinek szolgált. Ezáltal betöltötte Isten törvényét, és példájával megmutatta, miként kell engedelmeskednünk annak. {DA 649.4}   

Jézus újra és újra megkísérelte bevezetni ezt az alapelvet tanítványai életébe. Amikor Jakab és János az Úr elé terjesztették kérésüket az elsőbbség elnyeréséért, Ő így szólt: „Aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok.” (Mát 20,26) Országában nincs helye részlehajlásnak és felsőbbrendűségnek. Az egyetlen nagyság az alázatosság nagysága. Az egyetlen megkülönböztetés abban található, hogy ki milyen odaadással szolgál másokat. {DA 650.1}   

Miután megmosta a tanítványok lábait, így szólt: „Példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek.” (Ján 13,15) Ezekkel a szavakkal Jézus nemcsak a vendégszeretet gyakorlatát rendelte el. Többet értett a vendégek lábának megmosásán, mint csak az út porának eltávolítását. Krisztus itt egy vallási szolgálatot vezetett be. Urunk cselekedete által ez a megalázó szertartás megszentelt szolgálattá vált. Ezt meg kellett tartaniuk a tanítványoknak, hogy mindig emlékezzenek Krisztus alázatosságról és szolgálatról adott tanításaira. {DA 650.2}   

Ez a szertartási előírás a Krisztus által rendelt előkészület az úrvacsorára. Amíg a büszkeséget, a viszályt és a versengést dédelgetjük, szívünk nem tud közösségbe kerülni Krisztussal. Nem vagyunk felkészülve arra, hogy elfogadjuk testének és vérének közösségét. Ezért rendelte el Jézus, hogy először az Ő megalázkodásának emlékeit vegyük figyelembe. {DA 650.3}   

Amikor Isten gyermekei eleget akarnak tenni ennek a szertartási előírásnak, akkor idézzék fel emlékezetükben az élet és a dicsőség Urának szavait: „Értitek-é, hogy mit cselekedtem veletek? Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok. Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek. Bizony, bizony mondom néktek: A szolga nem nagyobb az ő Uránál; sem a követ nem nagyobb annál, aki azt küldte. Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket.” (Ján 13,12–17) Az emberben él az a hajlam, hogy magasabbra becsülje önmagát embertársainál, hogy csak magáért munkálkodjon, hogy törekedjen a legmagasabb rendű helyre; ez pedig gyakran vezet gonosz feltételezésekhez és a lélek megkeseredéséhez. Az úrvacsorát megelőző szertartásnak el kell távolítania ezeket a félreértéseket, meg kell szabadítania az embert önzésétől, és le kell szállítania őt önmaga felmagasztalásának magaslatáról, egészen szíve megalázkodásáig, s ez elvezeti majd arra, hogy szolgálja embertársát. {DA 650.4}   

A mennyei Szent Megfigyelő jelen van, hogy ezt az alkalmat a lélek kutatása, a bűnről való meggyőződés és a megbocsátott bűnök felőli áldott bizonyosság időszakává tegye. Krisztus jelen van, hogy kegyelmének teljességével megváltoztassa az önzés csatornáin lefolyó gondolatok áramlatát. A Szentlélek életre kelti azok érzékenységét, akik Uruk példáját követik. Amikor megemlékezünk a Megváltó megalázkodásáról érettünk, akkor gondolat gondolathoz kapcsolódik, emlékek láncolata idéződik fel Isten nagy jóságáról és a földi barátok jószívűségéről, gyengédségéről. Elfelejtett áldások, kihasznált irgalmasságok, semmibevett kedvességek jutnak az eszünkbe. Nyilvánvalóvá lesznek a keserűség gyökerei, amelyek elnyomták a szeretet drága palántáit. Jellembeli hibák, kötelességek elmulasztásai, Isten iránti hálátlanság, embertársaink iránt tanúsított ridegség, mind visszatérnek emlékezetünkbe. Bűnünket olyan megvilágításban látjuk meg, ahogyan Isten látja azt. Gondolataink nem az önelégültség, hanem a szigorú önellenőrzés és alázatosság gondolatai lesznek. Az elme felkészül, hogy leromboljon minden akadályt, amely elidegenedést okozott. Eltávolítjuk magunktól a gonosz gondolatokat és a gonosz beszédet. Megvalljuk bűneinket, és azok megbocsáttatnak. Krisztus énünket legyőző kegyelme lelkünkbe költözik, s szeretete áldott egységbe vonja a szíveket. {DA 650.5}   

Ha az előkészületi szolgálatot ekképpen gyakoroljuk, akkor lángra lobban a vágy a szívünkben egy magasabb rendű lelki élet után. Erre a vágyra az isteni Tanú válaszolni fog. A lélek felemeltetik. Annak tudatában vehetünk részt az úrvacsorán, hogy bűneink megbocsátattak. Krisztus igazságosságának napfénye beragyogja az elme minden zugát és a Lélek templomát. Szemeink előtt lesz „az Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Ján 1,29). {DA 651.1}   

Azok számára, akik befogadják a szolgálat eme lelkületét, az úrvacsora sohasem válhat pusztán szertartási eseménnyé. Állandó leckéje lesz számunkra:„Szeretettel szolgáljatok egymásnak!” (Gal 5,13) Tanítványai lábának megmosásával Krisztus nyilvánvaló bizonyítékát adta annak, hogy Ő elvégez minden szolgálatot – bármilyen megalázó lenne is az –, amely tanítványait Ővele együtt a mennyei kincsek örökkévaló gazdagságának örököseivé teszi. Tanítványai ugyanennek a szertartásnak az elvégzésével, hasonló módon elkötelezik magukat embertársaik szolgálatára. Valahányszor megfelelően ünneplik ezt a szertartást, Isten gyermekei szent kapcsolatba kerülnek egymással, hogy kölcsönösen segítsék a másikat, és áldására legyenek. Elkötelezik magukat arra, hogy életüket önzetlen szolgálatra adják át. Ezt pedig nem csak egymásért kell végezniük. A munkaterület ugyanolyan széles, mint Mesterüké volt. A világ tele van olyanokkal, akik számára szükséges a szolgálatuk. A szegények, a tehetetlenek, a tudatlanok mindenütt megtalálhatók. Azok, akik közösségbe kerültek Krisztussal a felső szobában az úrvacsora elfogyasztásával, elindultak, hogy úgy szolgáljanak, ahogy Ő szolgált. {DA 651.2}   

Jézus, akit mindenek szolgáltak, eljött, hogy mindeneknek szolgája legyen. S mivel mindeneket szolgált, Őt is újból szolgálják és tisztelik majd mindenek. Azoknak pedig, akik részesednek isteni tulajdonságaiban és osztoznak Ővele a megváltott lelkek feletti örömében, követniük kell önzetlen szolgálatának példáját. {DA 651.3}   

Mindezt Jézus Krisztus e szavakban foglalta össze: „Példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek.” (Ján 13,15) Ez volt a célja a Krisztus által elrendelt szolgálatnak. Majd ezt mondta: „ Ha tudjátok ezeket – ha ismeritek tanításainak célját –, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket.” (Ján 13,17) {DA 651.4}