Getsemáne

Máté 26:36-56; Márk 14:32-50; Lukács 22:39-53; János 18:1-12. {DA 685}   

Tanítványai társaságában a Megváltó lassan haladt a Getsemáne-kert felé vezető úton. A húsvéti telihold a felhőtlen égen ragyogott. A zarándoksátrak városa csendbe burkolózott. {DA 685.1}   

Mindeddig Jézus komolyan elbeszélgetett tanítványaival, és oktatta őket, de most, amint a Getsemáne-kerthez közeledtek, furcsa módon hallgatag lett. Gyakran felkereste ezt a helyet, hogy elmélkedjen és imádkozzon, szíve azonban még soha nem volt annyira telve szomorússággal, mint végső kínszenvedésének ezen az éjszakáján. Egész földi életén át Isten jelenlétének világosságában járt. Amikor olyan emberekkel került összeütközésbe, akik a Sátán befolyása alatt álltak, Jézus azt mondhatta: „Aki küldött engem, énvelem van. Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, amelyek néki kedvesek.” (Ján 8,29) Most azonban úgy látszott, mintha Krisztus kikerült volna Isten fenntartó jelenlétének világosságából. Olyan volt, mint aki a bűnösök közé tartozik. Az elveszett emberiség bűnét kellett elhordoznia. Az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette, Őreá, aki bűnt nem ismert. Olyan szörnyű volt Jézus Krisztus számára a bűn, olyan nagy volt a ránehezedő vétek súlya, hogy az Atya szeretetéből való örök kizárás félelme kísértette. Érezve, hogy Isten haragja milyen rettenetes a bűnnel szemben, így kiáltott fel: „Felette igen szomorú az én lelkem mindhalálig!” (Mát 26,38) {DA 685.2}   

Amikor a kert közelébe értek, a tanítványok észrevették a Mesterükön történt változást. Soha azelőtt nem látták Őt ilyen végtelenül szomorúnak és hallgatagnak. Ahogy haladt előre, ez a különös szomorúság egyre fokozódott, a tanítványok azonban nem merték megkérdezni szomorúságának okáról. Teste ingadozott, mintha mindjárt elesne. Miután beléptek a kertbe, a tanítványok aggódva keresték meg Mesterük megszokott helyét, hogy ott megpihenhessen. Jézus minden egyes lépést nagy erőfeszítéssel tett meg. Hangosan feljajdult, mintha szörnyű teher súlya alatt szenvedne. Kétszer is tanítványai támogatták meg, különben a földre zuhant volna. {DA 685.3}   

Jézus a tanítványait három kivételével a kert bejáratának közelében hagyta, s arra kérte őket, hogy imádkozzanak magukért és Őérte. Azután Péterrel, Jakabbal és Jánossal egy elkülönített, magányos helyre ment. Ez a három tanítvány volt Krisztus legközelebbi társa. Ők látták dicsőségét az Átváltozás hegyén, látták, amint Mózes és Illés beszélgetett vele, hallották a hangot a mennyből, s most Krisztus nagy küzdelmei közepette arra vágyott, hogy e három tanítvány maradjon a közelében. Azelőtt is gyakran töltötték vele az éjszakát ezen a félreeső helyen. Ezeken az alkalmakon a Jézussal való vigyázás és imádkozás bizonyos időszaka után zavartalanul aludtak, kissé távolabb Mesterüktől, amíg Ő reggel fel nem ébresztette őket, hogy újra munkához lássanak. Most azonban Jézus Krisztus azt akarta, hogy az éjszakát imádsággal töltsék Ővele együtt. Ennek ellenére Jézus nem tudta elviselni, hogy tanúi legyenek annak a kínszenvedésnek, amelyet el kell hordoznia. {DA 686.1}   

„Maradjatok itt – mondta –, és vigyázzatok énvelem.” (Mát 26,38) {DA 686.2}   

Azután elment néhány lépésnyi távolságra – de nem olyan messzire, hogy ne láthatták és hallhatták volna Őt –, s arcra borulva zuhant a földre. Úgy érezte, hogy a bűn elválasztotta Atyjától. A mélység olyan széles, olyan sötét és olyan riasztó volt, hogy lelke megborzadt tőle. E kínszenvedéstől való megszabadulására nem használhatta fel isteni hatalmát. Emberként kellett elszenvednie az emberiség bűnének következményeit. Emberként kellett elhordoznia Isten haragját a bűnnel szemben. {DA 686.3}   

Krisztus most egészen más helyzetben volt, mint amilyenbe azelőtt valaha is került. Szenvedése legjobban a próféta szavaival írható le: „Fegyver, serkenj fel az én pásztorom ellen és a férfiú ellen, aki nékem társam! Így szól a Seregeknek Ura!” (Zak 13,7). Krisztus az isteni igazságszolgáltatás súlya alatt szenvedett a bűnös ember helyetteseként és kezeseként. Látta, mit jelent az igazságszolgáltatás. Eddig közbenjárt másokért, most Ő vágyott arra, hogy legyen valaki, aki közbenjár Őérte. {DA 686.4}   

Amikor Krisztus úgy érezte, hogy megszakadt az Atyával való egysége, attól tartott, hogy emberi természetében képtelen lesz elviselni az Őreá váró küzdelmet a sötétség hatalmasságaival szemben. A kísértések pusztájában az emberiség sorsa forgott kockán. Akkor Krisztus volt a győztes. Most a kísértő a végső, félelmetes küzdelemre vonult fel, erre készült Krisztus szolgálatának három éve alatt. Minden ennek a harcnak a kimenetelétől függött. Ha Sátán most kudarcot szenved, akkor elveszíti minden reménységét az uralom megszerzésére, a világ országai végül Krisztus tulajdonává lesznek, őmaga pedig legyőzetik és kivettetik. Ha azonban le tudná győzni Krisztust, a föld Sátán birodalmává lenne, és az emberiség örökre az ő hatalmába kerülne. Az előtte álló küzdelem összes lehetséges következményét maga előtt látva, Krisztus lelke megtelt az Istentől való elszakadás félelmével. Sátán azt sugallta neki, hogy ha vállalja a kezességet a bűnös világért, akkor örökre elszakad Istentől. Ezáltal azonosulna Sátán birodalmával, és soha többé nem lehetne újra egységben Istennel. {DA 686.5}   

Mit nyerhetett Krisztus ezzel az áldozattal? Mennyire reménytelennek tűnt az ember bűne és hálátlansága! Sátán a helyzet legsúlyosabb jellemzőivel kísértette a Megváltót: A nép, amely azt állítja, hogy mindenki felett áll, és több joga van a mindennapi és a lelki áldásokra, elvetett téged. Arra törekszenek, hogy megsemmisítsenek téged – az alapját, a középpontját és a pecsétjét azoknak az ígéreteknek, amelyeket mint különleges kiválasztott népnek, nekik tettél. Tanítványaid egyike, aki hallgatta oktatásaidat, és a legelsők között volt a templomi tevékenységekben, elárul téged. Egyik legbuzgóbb követőd megtagad. Mind elhagynak! Krisztus egész lénye visszaborzadt mindezeknek még a gondolatától is. Éles tőrként szúrt szívébe az a gondolat, hogy éppen azok, akiknek megmentéséért mindent megtett, akiket annyira szeretett, közreműködnek Sátán összeesküvésében. A küzdelem szörnyű volt, annak mértékét népének, vádlóinak és árulójának bűne s a gonoszságban fetrengő világ vétke mutatta. Az emberek bűne súlyosan nehezedett Krisztusra, és Isten bűn miatti haragjának tudata kiszorította belőle az életet. {DA 687.1}   

Nézzünk Őrá, és gondolkodjunk el azon, milyen árat kellett fizetnie az ember lelkéért! Kínszenvedése közben a hideg földbe kapaszkodott, mintha meg akarná akadályozni, hogy még távolabb kerüljön Istentől. Az éjszaka dermesztő harmata Krisztus földre borult alakjára hullott, de Ő észre sem vette. Sápadt ajkáról ez a keserű kiáltás szakadt fel: „Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár.” Azonban most is azonnal hozzátette: „Mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te.” (Mát 26,39) {DA 687.2}   

Az emberi szív együttérzésre vágyik a szenvedésben. Ezt a vágyakozást Krisztus lényének legmélyebb zugaiban is érezte. Lelkének nagy szenvedésével odament tanítványaihoz azzal a kívánsággal szívében, hogy majd hall néhány vigasztaló szót azoktól, akiket oly gyakran megáldott és megvigasztalt, megvédett bánatukban s kétségbeesésükben. Krisztus, akinek mindig volt néhány együttérző szava számukra, most emberfeletti kínokat szenvedett el, s vágyott arra, hogy tudja, imádkoznak Őérte és önmagukért. Milyen sötétnek mutatkozott a bűn gonoszsága! Szörnyű nagy volt a kísértés, hogy engedje: hadd hordozza az emberi faj saját bűnének következményeit, Ő pedig ártatlanul állhasson Isten elé. Ha látja, hogy tanítványai megértették, és értékelik áldozatát, akkor ez a tudat megerősítette volna. {DA 687.3}   

Fájdalmas erőfeszítéssel felemelkedett, arra a helyre tántorgott, ahol társait hagyta, de „aluva találá őket” (Mát 26,40). Ha imádkozva látja őket, az könnyebbséget jelentett volna számára. Ha Istenben keresik menedéküket, hogy a sátáni hatalmasságok erőt ne vehessenek rajtuk, akkor állhatatos hitük megvigasztalta volna Őt. A tanítványok azonban nem hallgattak az ismételt figyelmeztetésre: „Vigyázzatok és imádkozzatok!” (Mát 26,41) Először nagyon aggódtak, amikor látták, hogy Mesterük – aki rendszerint higgadt és méltóságteljes volt – miként küzd minden értelmet meghaladó szomorúságával. Még imádkoztak, amikor meghallották a szenvedő Jézus Krisztus erőteljes kiáltásait. Nem állt szándékukban elhagyni Urukat, de úgy tűnt, mintha megbénultak volna a kábulattól, amelyet úgy szüntethettek volna meg, ha folytatják esedezésüket Istenhez. Nem ismerték fel az éberség és a komoly imádság szükségességét ahhoz, hogy ellen tudjanak állni a kísértésnek. {DA 688.1}   

Mielőtt a kert felé irányította lépteit, Jézus így szólt a tanítványokhoz: „Ezen az éjszakán mindnyájan megbotránkoztok bennem.” Erősen bizonygatták, hogy követnék Őt a börtönbe, és akár a halálba is. Szegény, önelégült Péter pedig hozzátette: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem!” (Márk 14,27. 29). A tanítványok azonban önmagukban bíztak. Nem tekintettek fel a hatalmas Segítőre, ahogy az Úr tanácsolta nekik. Így, amikor a Megváltónak a legnagyobb szüksége lett volna együttérzésükre és imádságaikra, álomban találta őket. Még Péter is aludt. {DA 688.2}   

János, a szeretett tanítvány, aki Jézus keblére hajtotta fejét, szintén aludt. Jánost a Mestere iránt érzett szeretete minden bizonnyal ébren tartotta volna, ha komoly imádsága egyesül szeretett Megváltója imájával, amelyet legnagyobb gyötrelmei közben mondott el. Az Üdvözítő egész éjszakákat töltött tanítványaiért mondott imádsággal, hogy azoknak hite ne valljon kudarcot. Ha Jézus most újra feltette volna Jakabnak és Jánosnak a kérdést, melyet egyszer feltett nekik: „Megihatjátok-é a pohárt, amelyet én megiszom, és megkeresztelkedhettek-é azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?”, bizonyára nem merték volna azt felelni: „Meg” (Mát 20,22). {DA 689.1}   

Jézus hangjára a tanítványok felébredtek, de alig ismerték meg Őt, arcát annyira elváltoztatta a szenvedés. Péterhez fordulva, Jézus ezt mondta: „Simon, alszol? Nem bírtál egy óráig vigyázni? Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne jussatok; a lélek ugyan kész, de a test erőtelen.” (Márk 14,37–38) Tanítványai gyengesége felkeltette Jézus részvétét irántuk. Attól tartott, hogy nem lesznek képesek kiállni a próbát, amelyben részük lesz elárultatása és halála idején. Nem feddte meg őket, hanem így szólt: „Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne jussatok.” Még szörnyű szenvedései közepette is igyekezett mentséget találni gyengeségükre. „A lélek ugyan kész – mondta –, de a test erőtelen.” (Márk 14,38) {DA 689.2}   

Isten Fiát ismét emberfeletti gyötrelem kerítette hatalmába, és erőtlenül, kimerülten tántorgott vissza előbbi küzdelmének színhelyére. Szenvedése most még nagyobb volt, mint előzőleg. Lelke haláltusájában „az Ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak” (Luk 22,44). A ciprusok és a pálmafák voltak gyötrelmének néma tanúi. Leveles ágaikról súlyos harmatcseppek hullottak összetört alakjára, mintha a természet sírt volna, amiért Alkotója egyedül küszködik a sötétség hatalmasságaival. {DA 689.3}   

Röviddel ezelőtt Jézus fenséges cédrusként állt, szembeszegülve az ellenfelek ostromával, amellyel Őrajta töltötték ki dühüket. Konok akaratokkal teli fejek és gonoszsággal, ravaszsággal teli szívek hiába igyekeztek megzavarni Krisztust és erőt venni Őrajta. Továbbra is megmaradt isteni fenségében, Isten Fiaként. Most pedig olyan volt, mint egy viharvert, meghajlított nádszál. Azelőtt győztesként közeledett munkája végéhez, minden egyes lépésével győzelmet aratott a sötétség hatalmasságai felett. Mint aki már megdicsőíttetett, igényelte az Istennel való egységet. Határozott hangon magasztaló énekeket zengett. A bátorság és gyengédség szavaival szólt tanítványaihoz. Most eljött a sötétség hatalmának órája. Szava nem győzedelmes hangon, hanem az emberi gyötrelem teljességével hangzott az esti csendben. A Megváltó szavai eljutottak az álmos tanítványok füléhez. „Atyám! Ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a Te akaratod.” (Mát 26,42) {DA 689.4}   

A tanítványok első gondolata az volt, hogy Jézushoz kell menniük, de megparancsolta nekik, hogy maradjanak ott, vigyázva és imádkozva. Amikor Jézus odament hozzájuk, még mindig álomban lelte őket. Ismét vágyat érzett a velük való közösségre, pár szóra tanítványai szájából, amelyek könnyebbséget jelentenének, és megtörhetnék a sötétség hatalmát, amely már-már erőt vett rajta. A tanítványok szemei azonban elnehezedtek, „nem tudták, mit feleljenek néki” (Márk 14,40). Uruk jelenléte felébresztette őket. Arcán látták a gyötrelem véres verejtékcseppjeit, és megteltek félelemmel. Lelkének gyötrelmét azonban nem tudták megérteni: „Oly rút, nem emberi volt ábrázatja, és alakja sem ember fiaié volt.” (Ésa 52,14) {DA 690.1}   

Jézus elfordult, ismét visszatért magányos menedékhelyére, és a nagy sötétség borzalmától arcra borult. Isten Fiának emberi természete remegett a szörnyű megpróbáltatás órájában. Most nem a tanítványaiért imádkozott, hogy hitük el ne hagyja őket, hanem saját megkísértett, szenvedő lelkéért könyörgött. Elérkezett a rettenetes pillanat – az a pillanat, amely eldönti a világ sorsát. Az emberiség sorsa még függőben volt. Krisztus még most is megtagadhatná a bűnös emberiségnek szánt pohár kiivását. Még nem késő. Még letörölhetné arcáról a véres verejtékcseppeket, és hagyhatná az embert elveszni bűnében. Mondhatná: a bűnös hadd kapja meg a büntetést bűnéért, én pedig visszamegyek az én Atyámhoz. Vajon Isten fia kiissza-e a megaláztatás és gyötrelem keserű poharát? Vajon az ártatlan elszenvedi-e a bűn átkának következményeit, hogy megmentse a bűnöst? Remegve hagyják el Jézus ajkait a szavak: „Atyám! Ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a Te akaratod.” (Mát 26,42) {DA 690.2}   

Jézus háromszor mondta el ezt az imádságot. Emberi lénye háromszor riadt vissza ettől az utolsó, minden eddigit megkoronázó áldozattól. Most azonban az emberiség történelme vonult el a világ Megmentőjének szemei előtt. Látta, hogy a törvény megszegőinek el kell veszniük, ha magukra hagyja őket. Látta az ember tehetetlenségét. Látta a bűn hatalmát. Felhangzottak fülében a kárhoztatott világ jajkiáltásai és siralmai. Látta a világ fenyegető végzetét, és döntése megszületett. Megmenti az embert, bármibe is kerül. Elfogadja vérrel való megkeresztelését, hogy Őáltala az elkárhozásra szánt milliók örök életet nyerhessenek. Krisztus elhagyta mennyi otthonát, ahol csak tisztaság, boldogság és dicsőség honol, hogy megmentse az elveszett juhot, a bűn által elesett világot. Krisztus nem adta fel küldetését. Megszerezte az engesztelést az emberiségért, amely a bűnt választotta. Imádsága most csak önmaga alárendelését fejezte ki: „Ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a Te akaratod.” (Mát 26,42) {DA 690.3}   

Miután meghozta a döntést, Jézus visszaesett a földre, mintha haldokolt volna, majd valamennyire felemelkedett. Hol voltak most tanítványai, hogy kezüket gyengéden mesterük feje alá tegyék, és megmossák a homlokát, amely valóban rútabb volt most, mint az ember fiaié. A Megváltó egyedül taposta a szőlőprést, és az emberek közül senki sem volt vele. {DA 693.1}   

Isten viszont együtt szenvedett Fiával. Az angyalok látták a Megváltó kínszenvedését. Látták, amint Urukat a sátáni erők légiói vették körül, s emberi természete összecsuklott az iszonyatos és titokzatos rettegéstől. A mennyben néma csend volt. Nem szólt hárfahang. Ha a halandók láthatták volna az angyali seregek megdöbbenését, amint néma fájdalommal figyelték, hogy az Atya miként vonja meg szeretett Fiától világossága, szeretete és dicsősége sugarait, akkor jobban megértenék, milyen ellenszenves a bűn Isten szemében. {DA 693.2}   

Az el nem bukott világok és a menny angyalai nagy érdeklődéssel figyelték, amint a küzdelem a befejezése felé közeledett. Sátán és gonosz szövetségesei, a hitehagyottak légiói elszántan figyelték ezt a döntő pillanatot a megváltás munkájában. A jó és a gonosz hatalmasságok arra vártak, hogy meglássák, milyen válasz érkezik majd Krisztus háromszor megismételt imádságára. Az angyalok könnyíteni szerettek volna az isteni szenvedőn, de ez nem történhetett meg. Isten Fia számára nem volt semmi mód a menekvésre. Ebben a szörnyű válságban, amikor minden kockán forgott, amikor a szenvedés pohara remegett a szenvedő kezében, megnyílt a menny, világosság ragyogott fel a válság órájának sötétségében, és  az a hatalmas angyal, aki Isten előtt állt, azt a helyet foglalva el, ahonnan Sátán levettetett, Krisztus mellé érkezett. Az angyal nem azért jött, hogy kivegye a poharat Krisztus kezéből, hanem hogy az Atya szeretetének bizonyosságával erősítse meg Őt a pohár kiivására. Azért jött, hogy erőt adjon az isteni-emberi könyörgőnek. Figyelmét a megnyílt egekre irányította, beszélt neki azokról a lelkekről, akik az Ő szenvedéseinek eredményeképp megmenekülnek majd a kárhozattól. Biztosította Krisztust arról, hogy Atyjának szeretete nagyobb és erősebb mint Sátán, halála megsemmisítő vereséget jelent majd az Ellenség számára, s a világ királysága a Magasságos szentjeinek adatik. Elmondta, hogy „lelke szenvedése folytán látni fog és megelégszik” (Ésa 53,11) , mert meglátja majd az örökre megmentett emberi nemzetség sokaságát. {DA 693.3}   

Krisztus kínszenvedése nem múlt el, de lelki levertsége és gyengesége megszűnt. A vihar nem csillapodott le, de a vihar célpontja, Krisztus megerősödött, hogy szembeszálljon haragjával. Nyugodtan, higgadtan állt fel. Mennyei békesség nyugodott vérfoltos arcán. Elhordozta azt, amit ember sohasem tudott volna elhordozni, mert megtapasztalta a halál szenvedéseit minden emberért. {DA 694.1}   

Az alvó tanítványokat hirtelen felébresztette a Megváltót körülvevő világosság. Látták a földre esett Mesterük fölé hajló angyalt. Látták, amint ez az angyal a Megváltó fejét keblére öleli, és a menny felé mutat. Hallották hangját, amely édesebb volt minden zenénél, a vigasztalás és reménység szavait szólta. A tanítványok visszaidézték emlékezetükbe a megdicsőülés hegyén lejátszódott jelenetet. Visszaemlékeztek arra a dicsőségre, amely a templomban vette körül Jézust, és Isten hangjára, amely a felhőből szólalt meg. Ismét ugyanaz a dicsőség mutatkozott meg, és többé nem volt szívükben félelem Mesterükért. Krisztus Isten gondoskodása alatt állt, aki egy magasztos angyalt küldött el, hogy oltalmazza Őt. A tanítványok fáradtan engedtek ismét a különös bódulatnak, amely erőt vett rajtuk. Jézus most is álomban találta őket. {DA 694.2}   

Szomorúan tekintve rájuk, így szólt: „Aludjatok immár és nyugodjatok. Ímé, elközelgett az óra, és az embernek Fia a bűnösök kezébe adatik.” (Mát 26,45) {DA 694.3}   

Miközben e szavakat mondta, hallotta az Őt kereső csőcselék lépteit, és így szólt: „Keljetek fel, menjünk! Ímé elközelgett, aki engem elárul.” (Mát 26,45) {DA 694.4}   

Az előbbi kínszenvedésének nyoma sem volt látható Jézuson, amikor előlépett, hogy találkozzék árulójával. Tanítványai előtt állva ezt kérdezte. „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Jézus így felelt: „Én vagyok.” (Ján 18,4–5) Amint elhangzottak ezek a szavak, az angyal, aki nemrég szolgált Jézusnak, odaállt Jézus és a csőcselék közé. Isteni világosság ragyogta be a Megváltó arcát, és egy galambhoz hasonló alak árnyékolta be. Az isteni dicsőség jelenlétében a gyilkos tömeg egy pillanatig sem tudott megállni a lábán. Hátratántorodtak. A papok, vének, katonák és még Júdás is halott emberként estek a földre. {DA 694.5}   

Az angyal visszavonult, és a világosság elhalványult. Jézusnak alkalma lett volna a menekülésre, de Ő ott maradt, nyugodtan és higgadtan. Megdicsőültként állt a keményszívű társaság között, amelynek tagjai most arccal a földre borulva, tehetetlenül feküdtek Krisztus lábai előtt. A tanítványok a csodálkozástól és áhítattól némán nézték az eseményeket. {DA 694.6}   

A jelenet azonban hirtelen megváltozott. A csőcselék tagjai felugrottak. A római katonák, a papok és Júdás Krisztus köré gyűltek. Úgy tűnt, szégyellik gyengeségüket, és félnek, hogy Jézus mégis elmenekül. Az Üdvözítő ismét feltette a kérdést: „Kit kerestek?” Jóllehet, elegendő bizonyítékuk volt arra, hogy Isten Fia áll előttük, de nem engedték magukat erről meggyőzni. A kérdésre: „Kit kerestek?” ismét azt felelték: „A názáreti Jézust.” Akkor a Megváltó így szólt: „Mondtam néktek, hogy én vagyok az. Azért, ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el” – s a tanítványokra mutatott (Ján 18,7–8). Jézus tudta, mily gyenge tanítványainak hite, ezért igyekezett megvédeni őket a kísértéstől és a törvényszéki kihallgatástól. Kész volt értük feláldozni magát. {DA 695.1}   

Júdás, az áruló nem feledkezett meg arról a szerepről, amelyet el kellett játszania. Amikor a csőcselék berontott a kertbe, Júdás ment előttük, s szorosan mögötte a főpap. Jézus üldözőinek Júdás jelt adott, ezt mondván: „Akit én majd megcsókolok, Ő az, fogjátok meg Őt.”(Mát 26,48) Most ezzel a csókkal úgy tett, mintha nem lenne köze a csőcselékhez. Közel érve Jézushoz, bizalmas barátként megfogta a kezét. Majd e szavakkal: „Üdvöz légy, Mester!” (Mát 26,49) ismételten megcsókolta, és úgy tett, mintha sírna, együttérezve Jézussal veszedelmes helyzetében. {DA 695.2}   

Jézus Krisztus így szólt hozzá: „Barátom, miért jöttél?” (Mát 26,50) Hangja szomorúságtól remegett, amikor hozzátette: „Júdás, csókkal árulod el az embernek Fiát?” (Luk 22,48) Ezeknek a szavaknak fel kellett volna ébreszteniük az áruló lelkiismeretét, és megérinteniük konok szívét, őt azonban elhagyta minden tisztesség, hűség, és emberi gyengédség. Vakmerően és kihívóan állt ott, nem mutatva semmi hajlandóságot a megváltozásra. Júdás átengedte magát Sátánnak, és nem volt ereje ahhoz, hogy ellenálljon neki. Jézus nem utasította vissza az áruló csókját. {DA 696.1}   

A csőcselék merésszé vált, amikor látták, hogy Júdás megérinti azt a személyt, aki nemrég megdicsőítetten állt szemeik előtt. Most megragadták Jézust, és megkötözték azokat a drága kezeket, amelyek mindig csak a jó cselekvésével voltak elfoglalva. {DA 696.2}   

A tanítványok azt gondolták, hogy Mesterük nem engedi magát elfogni. Hiszen ugyanaz a hatalom, amely a csőcseléket halottként a földre sújtotta, most tehetetlenné tudná tenni azokat, mialatt Jézus és társai elmenekülnének. Csalódva és méltatlankodva látták, hogy előveszik a köteleket, és megkötözik annak a kezét, akit szerettek. Péter haragjában hirtelen előhúzta kardját, és próbálta megvédeni Mesterét, de csak annyit ért el, hogy levágta a főpap egyik szolgájának a fülét. Amikor Jézus látta, mi történt, kiszabadította a kezét, bár a római katonák erősen tartották, és ezt mondta: „Elég eddig.” (Luk 22,51) Megérintette a sérült fület, és az azonnal meggyógyult. Azután így szólt Péterhez: „Tedd helyére szablyádat; mert akik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniök. Avagy azt gondolod-é, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál?” (Mát 26,52–53) Egy-egy sereget minden egyes tanítványa helyébe. Ó miért – gondolták a tanítványok –, miért nem menti meg magát és minket? Válaszolva ki nem mondott gondolatukra, Jézus hozzátette: „De mi módon teljesednének be az írások, hogy így kell lenni?” (Mát 26,54) „Avagy nem kell-é kiinnom a pohárt, amelyet az Atya adott nékem?” (Ján 18,11) {DA 696.3}   

A zsidó vezetőket hivatalos méltóságuk nem akadályozta meg, hogy csatlakozzanak Jézus üldözőihez. Jézus elfogatása túl fontos ügy volt ahhoz, hogy azt teljesen az alárendeltekre bízzák. A ravasz papok és vének csatlakoztak a templomőrséghez és a csőcselékhez, s velük együtt követték Júdást a Getsemáne-kertbe. Micsoda társaság volt az, amellyel ezek az egyházi méltóságok összeszövetkeztek! A város söpredéke, akik állandóan szomjaztak az izgalmakra, mindenféle eszközökkel felfegyverkezve, mintha vadat üldöznének! {DA 696.4}   

Krisztus a papok és vének felé fordulva szegezte rájuk átható tekintetét. Azokat a szavakat, amelyeket mondott nekik, életük végéig nem felejtik el. Szavai olyanok voltak, mint a Mindenható hegyes nyilai. Méltóságteljesen így szólt: „Mint valami latorra, úgy jöttetek, szablyákkal és fustélyokkal? Mikor mindennap veletek voltam a templomban, a ti kezeiteket nem vetétek énreám; de ez a ti órátok, és a sötétségnek hatalma.” (Luk 22,52–53) {DA 697.1}   

A tanítványok megrémültek, amikor látták, hogy Jézus engedi magát elfogni és megkötözni. Megbotránkoztak azon, hogy eltűri saját maga és tanítványai megaláztatását. Nem tudták megérteni viselkedését, és hibáztatták Őt, hogy megadta magát a tömegnek. Méltatlankodásukban és félelmükben Péter azt ajánlotta, hogy mentsék meg legalább önmagukat. Elfogadták javaslatát, és „elhagyván Őt, mindnyájan elfutának” (Márk 14,50). Krisztus azonban megjövendölte, hogy még tanítványai is elhagyják Őt. „Ímé – mondta – eljő az óra, és immár eljött, hogy szétoszoljatok ki-ki az övéihez, és engem egyedül hagyjatok; de nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” (Ján 16,32) {DA 697.2}