„Mit sírsz?”

Máté 28:1, 5-8; Mark 16:1-8; Lukács 24:1-12; János 20:1-18. {DA 788}   

Az asszonyok, akik Krisztus keresztjénél álltak, most várták, hogy elteljenek a szombat utolsó órái. A hét első napján már nagyon korán elindultak a sírhoz. Értékes fűszereket vittek magukkal, hogy megkenjék a Megváltó testét. Nem gondoltak feltámadására. Reménységük napja leáldozott, és sötét éjszaka telepedett a szívükre. Útközben felidézték Krisztus irgalmas cselekedeteit és vigasztalást nyújtó szavait. Ígéretére azonban nem emlékeztek: „Ismét meglátlak majd titeket.” (Ján 16,22) {DA 788.1}   

Nem tudták, mi játszódott le éppen. Közeledtek a kerthez, s menet közben ezt fontolgatták: „Kicsoda hengeríti el nékünk a követ a sírbolt szájáról?” (Márk 16,3) Tudták, hogy ők nem bírják elmozdítani a követ, mégis folytatták útjukat. Íme, az ég hirtelen dicsőséggel felragyogott, és ez a világosság nem a felkelő naptól jött. A föld megremegett. Látták, hogy a nagy követ elhengerítették. A sír üres volt. {DA 788.2}   

Az asszonyok nem mind ugyanabból az irányból jöttek. Mária Magdaléna volt az első, aki a sírhoz érkezett. Amikor látta, hogy a követ elhengerítették, sietve elment, hogy elmondja a tanítványoknak. Közben a többi asszony is a kertbe ért. Világosság fénylett a sírbolt körül, de Jézus teste nem volt ott. Amint ott álldogáltak, egyszer csak észrevették, hogy nincsenek egyedül. Egy ragyogó fehér ruhába öltözött fiatal férfi ült a sírboltban. Ő volt az az angyal, aki elhengerítette a követ. Emberi alakot öltött magára, hogy meg ne riassza Jézus barátait. A mennyei dicsőség azonban továbbra is körülragyogta alakját, és az asszonyok megijedtek. Megfordultak, hogy elfussanak, de az angyal szavai megállították őket: „Ne féljetek – mondta –, mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadott, amint megmondotta volt. Jertek, lássátok a helyet, ahol feküdt vala az Úr. És menjetek gyorsan, és mondjátok meg az Ő tanítványainak, hogy feltámadott a halálból.” (Mát 28,56) Ismét betekintettek a sírboltba, és újból hallották a csodálatos hírt. Egy másik angyal is ott volt emberi alakban, és így szólt: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott: emlékezzetek rá, mint beszélt néktek, még mikor Galileában volt, mondván: Szükség az ember Fiának átadatni a bűnös emberek kezébe és megfeszíttetni, és harmadnapon feltámadni.”(Luk 24,57) {DA 788.3}   

Feltámadott, feltámadott! Az asszonyok újra és újra elismételték ezeket a szavakat. Már   nem volt szükség a megkenéshez való fűszerekre. A Megváltó él, és nem halott. Most már visszaemlékeztek arra, hogy amikor a haláláról beszélt, azt is megmondta, hogy feltámad. Micsoda nap ez a világ számára! Az asszonyok gyorsan eltávoztak a sírtól, „félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják az Ő tanítványainak” (Mát 28,8). {DA 789.1}   

Mária nem hallotta az örömhírt. Ezzel a szomorú üzenettel kereste fel Pétert és Jánost: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették Őt.” (Ján 20,2) A tanítványok a sírbolthoz siettek, és mindent úgy találtak, ahogyan Mária elbeszélte. Látták a halotti lepelt és a kendőt, de Urukat nem találták. De a tárgyak is arról tanúskodtak, hogy Ő feltámadt. A halotti lepedők nem hanyagul hevertek ott, hanem gondosan összehajtogatva, és mindegyik a maga helyére volt téve. János „lát és hisz vala” (Ján 20,8). Még nem értette meg az Írás üzenetét, hogy Krisztusnak fel kell támadnia a halottak közül; de most visszaemlékezett a Megváltó szavaira, amelyekkel megjövendölte saját feltámadását. {DA 789.2}   

Maga Krisztus volt az, aki a halotti lepedőket olyan gondosan elhelyezte. Amikor a hatalmas angyal lejött a sírbolthoz, egy másik angyal is csatlakozott hozzá, aki társaival együtt őrséget tartott az Úr teste fölött. Amikor a mennyből jött angyal elhengerítette a követ, a másik belépett, kioldozta és levette Jézus testéről a lepedőket. A Megváltó keze volt azonban az, amely a lepedők mindegyikét összehajtogatta, és a helyére tette. Az Ő szemében, aki egyaránt vezérli a csillagokat és a parányi részecskéket, semmi sincs, ami jelentéktelen. Rendet és tökéletességet láthatunk minden munkájában. {DA 789.3}   

Mária követte Jánost és Pétert a sírbolthoz; és amikor a két férfi távozott, ő továbbra is ott maradt. Amint benézett az üres sírboltba, fájdalom járta át a szívét. Ekkor két angyalt pillantott meg ott, ahol Jézus feküdt. „Asszony, mit sírsz? – kérdezték tőle. − Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették Őt.” (Ján 20,13) {DA 789.4}   

Mária azután elfordult még az angyaloktól is, most azt gondolta, hogy találnia kell valakit, aki elmondhatná neki, mi történt Jézus testével. Ekkor egy másik hang szólította meg: „Asszony, mit sírsz? Kit keresel?” Könnyektől fátyolos szemeivel egy férfi alakját látta meg, és azt gondolta, hogy a kertész szólt hozzá. Mária ezt mondta neki: „Uram, ha te vitted el Őt, mondd meg nékem, hová tetted Őt, és én elviszem Őt.” (Ján 20,15) Mária azt gondolta, hogy ha ez a sírbolt, amely egy gazdag emberé, túl tiszteletre méltó hely volna Jézus számára, akkor majd ő maga gondoskodik egy másik helyről. Volt egy sír, amelyet Krisztus hangja tett üressé, az a sír, amelyben Lázár feküdt. Nem találhatna-e ott temetkezési helyet az ő Ura számára? Mária úgy érezte, hogy gondoskodása Krisztus drága, keresztre feszített testéről nagy vigasztalást nyújtana neki fájdalmában. {DA 790.1}   

Most azonban meghallotta Jézus ismerős hangját: „Mária.” Az asszony azonnal felismerte, hogy nem egy idegen szólította meg őt. Megfordult, és meglátta maga előtt állni az élő Krisztust. Örömében elfelejtette, hogy Krisztust keresztre feszítették. Úgy ugrott feléje, mintha át akarná ölelni a lábait, és azt mondta: „Rabbóni!” Krisztus azonban felemelte a kezét, és így szólt: „Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz: hanem menj az én atyámfiaihoz, és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” (Ján 20,1617) Mária pedig elindult a tanítványokhoz az örömhírrel. {DA 790.2}   

Jézus nem akarta elfogadni hódolatukat mindaddig, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy az Atya elfogadta áldozatát. Fölemelkedett a mennyei udvarokba, és magától Istentől hallotta a bizonyosság szavait, hogy az emberek bűneiért hozott áldozata bőséges, és vére által mindenki elnyerheti az örök életet. Az Atya megerősítette a Krisztussal kötött szövetséget, melynek értelmében Isten befogadja a bűnbánó és engedelmes embereket, és éppen úgy szereti őket, ahogyan Fiát. Krisztusnak be kellett fejeznie munkáját, és teljesítenie fogadalmát: „Drágábbá teszem az embert a színaranynál, és a férfit Ofir kincsaranyánál.” (Ésa 13,12) Az élet Fejedelmének adatott minden hatalom égen és földön, és Ő visszatért követőihez a bűn világába, hogy hatalmából és dicsőségéből részesíthesse őket. {DA 790.3}   

Mialatt Megváltónk Isten jelenlétében volt, és elfogadta Isten ajándékait egyháza számára, a tanítványok csak üres sírjára gondoltak, gyászoltak és sírtak. Az a nap, amely az ujjongás napja volt az egész menny számára, a tanítványok számára a bizonytalanság, a kétségek és a nyugtalanság napja volt. Kételkedésük az asszonyok bizonyságtevésével szemben megmutatta, hogy mennyire elcsüggedtek hitükben. Krisztus feltámadásának híre annyira különbözött attól, amit vártak, hogy nem tudták elhinni. Túl jó hírnek tűnt számukra. Olyan sokat hallottak a szadduceusok tantételeiről és úgynevezett tudományos elméleteiről, hogy ezek hatása elhomályosította látásukat. Alig-alig tudták, mit jelenthet a halottak közül való feltámadás. Elméjük nem volt képes befogadni a nagy eseményt. {DA 790.4}   

„Menjetek el – mondták az angyalok az asszonyoknak –, mondjátok meg az Ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok Őt, amint megmondotta néktek.”(Márk 16,7) Ezek az angyalok őrangyalokként Krisztussal voltak egész földi élete folyamán. Tanúi voltak kihallgatásának és keresztre feszítésének. Hallották tanítványaihoz intézett szavait. Ez megmutatkozott abban az üzenetben, amelyet átadtak a tanítványoknak, és amelynek meg kellett volna győznie őket szavaik igazságáról. Ilyen üzenet csak feltámadt Uruk hírnökeitől érkezhetett. {DA 793.1}   

„Mondjátok meg az Ő tanítványainak és Péternek” – mondták az angyalok. Krisztus halála óta Pétert lelkiismeret-furdalás gyötörte. Szégyenletes kijelentései, amelyekkel megtagadta az Urat, és a Megváltó szeretetteljes és fájdalmas tekintete lelki szemei előtt volt. Az összes tanítvány közül ő szenvedett a legkeservesebben. Most mégis bizonyosságot nyert, hogy Isten elfogadta bűnbánatát, és megbocsátotta bűneit. Az angyalok név szerint említették őt. {DA 793.2}   

„Mondjátok meg az Ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok Őt.” Tanítványai mind cserbenhagyták Jézust, de a felhívás, hogy találkozzanak Ővele, mégis mindegyikükhöz szólt. Krisztus nem vetette el őket. Amikor Mária Magdaléna azt mondta nekik, hogy látta az Urat, akkor ő is megismételte a galileai találkozóra szóló hívást. Majd harmadszor is megkapták az üzenetet. Miután felment az Atyához, Jézus megjelent a többi asszonynak: „Legyetek üdvözölve! Azok pedig hozzá járulván megragadák az Ő lábait, és leborulának előtte. Akkor monda nékik Jézus: Ne féljetek; menjetek el, mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem.” (Mát 28,910) {DA 793.3}   

Feltámadása után Krisztus első munkája az volt, hogy tanítványait meggyőzze irántuk való változatlan szeretetéről és gyengéd figyelmességéről. Be akarta bizonyítani nekik: Ő az élő Megváltójuk, aki széttörte a halál bilincseit, és az ellenség – a halál – nem tarthatja Őt többé fogságban. Meg akarta mutatni tanítványainak, hogy szíve szeretete ugyanaz maradt irántuk, mint amikor még velük volt szeretett Tanítójukként, ezért újra és újra megjelent nekik. Még nagyobb szeretettel vonta őket magához, így üzenve nekik: „Menjetek el, mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy találkozzanak velem Galileában.” {DA 793.4}   

Amikor meghallották a találkozóra tett határozott kijelentést, a tanítványok kezdtek visszaemlékezni Jézus Krisztus szavaira, amelyekkel előre szólt nekik feltámadásáról. Azonban még most sem tudtak örülni. Nem tudtak megszabadulni kétségeiktől és zavarodottságuktól. Még az asszonyoknak sem hittek, amikor elmondták, hogy látták az Urat. Azt gondolták, hogy az asszonyok valami érzéki csalódás áldozatai lettek. {DA 794.1}   

Úgy tűnt, hogy bajra csak baj következik. A hét hatodik napján látták meghalni Mesterüket; a következő hét első napján nem tudták hová lett a teste a sírból, majd pedig azzal vádolták őket, hogy ők lopták el a holttestet a nép félrevezetése érdekében. Kétségbeesetten igyekeztek tisztázni magukat a hamis állításokkal szemben, amelyek egyre jobban elterjedtek róluk. Féltek a papok ellenségeskedésétől és a nép haragjától. Vágyakoztak Jézus jelenléte után, aki minden tanácstalan helyzetükben megsegítette őket. {DA 794.2}   

Gyakran ismételgették ezeket a szavakat: „Pedig mi azt reméltük, hogy Ő az, aki meg fogja váltani az Izráelt.” (Luk 24,21) Magányosan és szívükben betegen emlékeztek vissza Krisztus szavaira: „Mert ha a zöldellő fán ezt mívelik, mi esik a száraz fán?” (Luk 23,31) Összegyűltek a felházban, az ajtókat bezárták és bereteszelték, tudván, hogy szeretett Tanítójuk végzete őket is bármikor utolérheti. {DA 794.3}   

Pedig egész idő alatt örvendezhettek volna, hiszen a Megváltó feltámadt! Mária sírva állt a kertben, amikor Jézus már ott volt szorosan mögötte. Szemeit annyira elhomályosították a könnyek, hogy nem ismerte fel Őt. A tanítványok szíve pedig annyira megtelt bánattal és fájdalommal, hogy nem hitték el az angyalok üzenetét, de még magának Krisztusnak a szavait sem. {DA 794.4}   

Milyen sokan tesznek most is úgy, ahogyan akkor a tanítványok! Milyen sokan visszhangozzák Mária kétségbeesett kiáltását: „Elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették Őt!” (Ján 20,13) Milyen sok emberhez szólhatnának a Megváltó szavai: „Mit sírsz? Kit keresel?” (Ján 20,15) Az Úr ott áll szorosan mellettük, de könnyektől elhomályosult szemeik nem ismerik fel Őt. Az Úr szól hozzájuk, de ők nem értik. {DA 794.5}   

Bárcsak felemelkednének a lehajtott fejek, s a szemek megnyílnának, hogy meglássák az Urat, bárcsak odafigyelnének a fülek az Ő hangjára! „Menjetek gyorsan, és mondjátok meg az Ő tanítványainak, hogy feltámadott a halálból.” (Mát 28,7) Parancsoljátok meg nekik, hogy ne József új sírboltjára tekintgessenek, amelynek nyílását egy nagy kővel zárták el, és római pecséttel pecsételték le. Krisztus nincs ott. Ne az üres sírra nézzetek! Ne gyászoljatok úgy, mint azok, akik reményvesztettek és tehetetlenek! Jézus él, és mivel Ő él, mi is élni fogunk. Hadd zengjen a boldog ének a hálás szívekből, a szent tűzzel megérintett ajkakról: Krisztus feltámadott! Ő él, hogy közbenjárjon értünk. Ragadd meg ezt a reménységet, és ez a reménység biztos és kipróbált horgonyként tartja meg lelkedet! Higgy, és meglátod majd Isten dicsőségét! {DA 794.6}