„Az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz”

Lukács 24:50-53; Acts 1:9-12. {DA 829}   

Elérkezett az idő, hogy Krisztus felmenjen Atyja trónjához. Isteni győztesként készült visszatérni a mennyei udvarokba, a győzelmi jelvényekkel. Halála előtt kijelentette Atyjának: „Elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt.” (Ján 17,4) Feltámadása után rövid ideig még az emberek között maradt, hogy tanítványai jobban megismerhessék Őt mint feltámadott és megdicsőült Üdvözítőt. Most azonban búcsúzni készült. Hitelesítette azt a tényt, hogy Ő az élő Megváltó. Tanítványainak nem kell többé a sírbolttal kapcsolatba hozniuk Őt. Úgy gondolhattak Krisztusra, mint aki megdicsőült a menny és a világmindenség előtt. {DA 829.1}   

Mennybemenetelének színteréül Jézus azt a helyet választotta ki, amelyet oly gyakran megszentelt jelenlétével. Nem a Sion hegyét – ahol Dávid városa volt –, s nem a Mórija hegyét – amelyen a templom állott – tisztelte meg ezzel az eseménnyel. Krisztust ott gúnyolták és elvetették. Az irgalom és szeretet hullámait ezen a helyen verték vissza a kőkemény szívek. Innen ment tovább Jézus fáradtan és megterhelt szívvel, hogy nyugalmat találjon az Olajfák hegyén. Amikor Isten szent jelenléte – a Shekinah – elhagyta az első templomot, a keleti hegyen állt meg, mintha vonakodott volna magára hagyni a kiválasztott várost. Így állt Krisztus is az Olajfák hegyén, sóvárgó szívvel tekintve Jeruzsálemre. A hegy ligeteit és keskeny völgyeit megszentelték Krisztus imádságai és könnyei. A meredek lejtők visszhangozták a sokaság diadalkiáltását, amikor királynak hirdették ki Őt. A lejtőn leereszkedve talált otthonra Lázár házában, Bethániában. A hegy lábánál elterülő Getsemáne-kertben imádkozott és tusakodott egyedül. Erről a hegyről kellett most felmennie a mennybe. S amikor ismét eljön, ennek a hegynek a tetején pihennek meg lábai. Nem a fájdalmak férfiaként, hanem dicsőséges és győztes királyként áll majd az Olajfák hegyén, miközben halleluja és hozsanna hangzik, s a megváltottak hatalmas serege egyre hangosabban zengi: „Koronázzátok meg Őt, a mindenség Urát!” {DA 829.2}   

Jézus most a hegy felé vette útját tizenegy tanítványával. Amikor áthaladtak Jeruzsálem kapuján, sok csodálkozó szem tekintett a kis csoportra, amelyet az vezetett, akit néhány héttel korábban a főemberek elítéltek és keresztre feszítettek. A tanítványok nem tudták, hogy ez lesz utolsó találkozásuk Mesterükkel. Jézus útközben beszélgetett velük, megismételve korábbi tanításait. Amikor a Getsemáne közelébe értek, Jézus szünetet tartott, hogy tanítványai emlékezetükbe idézhessék mindazt, amit kínszenvedése éjszakáján mondott nekik. Jézus ismét a szőlőtőkére tekintett, amellyel akkor szemléltette egyháza egységét az Atyával és a Fiúval, s megismételte az igazságokat, melyeket azon az estén tanított. Itt minden az Ő viszonzatlan szeretetére emlékeztetett. Még a tanítványok is, akik olyan közel álltak szívéhez, szemrehányást tettek Neki, és elhagyták Őt megaláztatásának órájában. {DA 830.1}   

Krisztus harminchárom évig élt ezen a világon. Eltűrte a megvetést, bántalmazást és gúnyolódást, elvetették és keresztre feszítették. Most, amikor fölemelkedni készült dicsősége királyi székéhez, még egyszer átgondolta azok hálátlanságát, akiknek a megmentéséért eljött – vajon nem vonja-e vissza tőlük rokonszenvét és szeretetét? Szívét nem az a birodalom foglalja-e el, ahol értékelik Őt, és ahol bűntelen angyalok várnak arra, hogy teljesítsék parancsait? Nem! Krisztus ezt ígérte szeretteinek, akik a földön maradnak: „Ímé én veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.” (Mát 28,20) {DA 830.2}   

Jézus átvezette tanítványait az Olajfák hegyén, Bethánia közelébe. Itt megállt, s a tanítványok körülvették Őt. A világosság sugarait látták ragyogni arcáról, amint szeretettel rájuk nézett. Nem korholta őket hibáikért és kudarcaikért, a szeretetteljes gyengédség szavai voltak az utolsók, melyeket Uruk ajkáról hallhattak. Jézus áldásra nyújtott kézzel – ezzel is kifejezve védelmező gondoskodását –, lassan fölemelkedett. Olyan erő emelte a menny felé, amely erősebb volt minden földi vonzóerőnél. Elragadtatott tanítványai feszült figyelemmel nézték mennybe induló Uruk elhalványuló alakját. A dicsőség felhője végül elrejtette Őt a szemük elől. Szavai azonban visszaérkeztek hozzájuk, amikor az angyalok diadalszekér-felhőn felvitték az Urat: „Ímé én veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.” S hallották a magasból az angyalok karának csodálatos, örömteli énekét. {DA 830.3}   

Miközben a tanítványok még mindig fölfelé tekintettek, muzsikaként csendülő hangok szólították meg őket. Megfordultak, és két angyalt láttak emberi alakban, akik így szóltak hozzájuk: „Galileabeli férfiak, mit állotok, nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátok Őt felmenni a mennybe.” (Csel 1,11) {DA 831.1}   

Ezek az angyalok is a mennyei sereghez tartoztak, amely fénylő felhőben várakozott, hogy égi otthonába kísérje Jézust. Krisztus feltámadásakor e két legkitüntetettebb angyal volt ott a sírboltnál, és ők kísérték egész földi élete során. A menny vágyakozva várta, hogy Jézus visszatérjen abból a világból, amelyet tönkretett a bűn. Most eljött az idő, s a menny örömmel fogadhatta Királyát. Vajon a két angyal nem vágyakozott-e arra, hogy csatlakozzon a sereghez, amely Jézust köszöntötte? Azonban az emberek iránti részvét és szeretet arra késztette Isten angyalait, hogy megszólítsák és vigasztalják a földön maradókat. „Avagy nem szolgáló lelkek-é mindazok, elküldve szolgálatra azokért, akik örökölni fogják az üdvösséget?” (Zsid 1,14) {DA 832.1}   

Krisztus emberi külsejét megőrizve ment fel a mennybe. A tanítványok látták, amint a felhő befogadja Őt. Jézus, aki velük együtt járt, beszélgetett és imádkozott, aki velük együtt törte meg a kenyeret, velük volt a bárkában a tavon, és aki azon a napon velük együtt kapaszkodott fel az Olajfák hegyének meredek emelkedőjén – ugyanaz a Jézus most elment, hogy osztozzon Atyjával királyi trónján. Az angyalok pedig biztosították a tanítványokat arról, hogy ugyanaz a Jézus, akit felmenni láttak a mennybe, ismét eljön majd – éppen úgy, ahogyan fölemelkedett. Jézus „eljő a felhőkkel, és minden szem meglátja Őt” (Jel 1,7). „Maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből, és feltámadnak először, akik meghaltak volt a Krisztusban.” (1Thess 4,16) „Mikor pedig eljő az embernek Fia az Ő dicsőségében, és Ővele mind a szent angyalok, akkor beül majd az Ő dicsőségének királyi székébe.” (Mát 25,31) Így teljesedik be az Úr ígérete, amelyet tanítványainak adott: „Ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.”(Ján 14,3) Joggal ujjonghatnak tehát a tanítványok Uruk visszatérésének reménységében. {DA 832.2}   

Amikor a tanítványok visszatértek Jeruzsálembe, az emberek csodálkozva néztek rájuk. Azt gondolták, hogy Krisztus tanítványai Mesterük kihallgatása és keresztre feszítése után csüggedtek és megszégyenültek lesznek. Ellenségeik azt várták, hogy arcukon a szomorúság és vereség jeleit látják majd. Ehelyett azonban boldogság és diadal sugárzott lényükből. Arcuk valamilyen nem evilági boldogságtól tündökölt. Nem siratták elveszett reményeiket, hanem telve voltak Isten iránti dicsérettel és hálaadással. Örömteli szívvel mondták el Krisztus feltámadásának és mennybemenetelének csodálatos történetét, és bizonyságtételüket sokan elfogadták. {DA 832.3}   

A tanítványok többé semmiféle bizalmatlanságot nem éreztek a jövővel kapcsolatban. Tudták, hogy Jézus a mennyben van, s rokonszenvvel és együttérzéssel viseltetik irántuk. Tudták, hogy Isten trónjánál van egy Barátjuk, ezért odaadóan terjesztették kéréseiket Isten elé Jézus nevében. Istenfélelemmel, tisztelettel és csodálattal hajtották imádságra fejüket, hivatkozva az ígéretre: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek. Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömötök teljes legyen.” (Ján 16,23–24) Hitük egyre mélyült, hiszen tudták: „Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk.” (Róm 8,34) Pünkösd pedig az öröm teljességét hozta el számukra a Vigasztaló jelenlétében, pontosan úgy, ahogyan Krisztus megígérte. {DA 833.1}   

Az egész menny várakozott, hogy üdvözölhesse a Megváltót a mennyei udvarokban. Krisztus haladt elöl, és követték Őt azok, akiket feltámadásakor megszabadított a halálból. A mennyei seregek égi dallal kísérték az örömteli menetet. {DA 833.2}   

Amikor elérkeztek Isten városához, a kísérő angyalok így szóltak: {DA 833.3}   

„Ti kapuk, emeljétek fel fejeteket, és emelkedjetek fel, ti örökkévaló ajtók, hadd menjen be a dicsőség királya!”   {DA 833.4}   

Az őrök várakozva kérdezik: {DA 833.5}   

„Kicsoda ez a dicsőség királya?” {DA 833.6}   

Nem azért kérdezték ezt, mert nem tudták, ki Ő, hanem mert hallani akarták a fennkölt dicséretet: {DA 833.7}   

„Az erős és hatalmas Úr, az erős hadakozó Úr! Ti kapuk, emeljétek fel fejeteket, és emelkedjetek fel, örökkévaló ajtók, hadd menjen be a dicsőség királya!”   {DA 833.8}   

Ismét hallatszott a kérdés: „Kicsoda ez a dicsőség királya?” – mert az angyalok mindig boldogan hallják, amint az Ő neve felmagasztaltatik. A kísérő angyalok így válaszoltak: {DA 833.9}   

„A seregek Ura, Ő a dicsőség királya!”  (Zsolt 24,7–10) {DA 833.10}   

Isten városának díszes kapui kitárultak, és az angyalok sokasága bevonult, elragadtatott ének- és zeneszóval. {DA 833.11}   

Ott állt a trón, és körülötte az ígéret szivárványa. Ott álltak a kérubok és a szeráfok. Az angyalseregek parancsnokai, Isten fiai, az el nem bukott világok képviselői mind összegyülekeztek. A mennyei tanács, amely előtt Lucifer megvádolta Istent és az Ő Fiát, azoknak a bűntelen birodalmaknak a képviselői, amelyek fölött Sátán uralkodni akart – mindannyian ott voltak, hogy köszöntsék a Megváltót. Várva várták, hogy megünnepeljék az Ő diadalát, és magasztalhassák Királyukat. {DA 834.1}   

Krisztus azonban visszaintette őket. Most még nem! Krisztus még nem fogadhatta el a dicsőség koronáját és a királyi palástot. Atyja elé lépett, rámutatva megsebzett fejére, átszúrt oldalára, eltorzított lábaira, fölemelte kezeit, amelyek a szegek nyomait viselik. Rámutatott diadalának jeleire, átadta Istennek a zsenge kévét, és azokat, akik Vele együtt támadtak fel a hatalmas sereg képviselőiként, amely második eljövetelekor jön majd elő a sírból. Azután Krisztus közelebb lépett az Atyához, aki egyetlen bűnös megtérésén is énekelve örvendezik. Mielőtt a világ alapjait lerakták, az Atya és a Fiú szövetséget kötött, hogy megváltják az embert, ha Sátán leigázná. Ünnepélyesen elkötelezték magukat, hogy Krisztus lesz az emberi nemzetség kezese. Ezt a fogadalmat Krisztus teljesítette. Amikor a kereszten így kiáltott fel: „Elvégeztetett!” (Ján 19,30), akkor az Atyát szólította meg. Krisztus tökéletesen eleget tett a megállapodásnak, s most kijelenthette: Atyám, elvégeztetett. Megcselekedtem akaratodat, elvégeztem a megváltás munkáját. Ha eleget tettem igazságodnak, akkor „akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek” (Ján 17,24). {DA 834.2}   

Ekkor Isten hangja hallatszott, és ez a hang kihirdette, hogy az igazságnak eleget tettek. Sátán legyőzetett. Krisztus fáradozó és küzdő földi társait az Atya elfogadta „ama Szerelmesben” (Eféz 1,6). A mennyei angyalok és az el nem bukott világok képviselői előtt Isten igaznak nyilvánította őket. Ahol Krisztus van, ott lesz az Ő egyháza is: ahol „irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást” (Zsolt 85,10). Az Atya átölelte Fiát, és így szólt: „Imádják Őt az Istennek minden angyalai.” (Zsid 1,6) {DA 834.3}   

Az uralkodók, fejedelemségek és hatalmasságok kimondhatatlan örömmel ismerték el az élet Fejedelmének felsőbbségét. Az angyalsereg arcra borult Krisztus előtt, s boldog kiáltás töltötte be a menny udvarait: „Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot, bölcsességet és hatalmasságot, tisztességet, dicsőséget és áldást!” (Jel 5,12) {DA 834.4}   

Diadalének és az angyalok hárfáinak csodálatos muzsikája hangzott, s a mennyben túlcsordulni látszott az öröm és a dicséret. A szeretet győzedelmeskedett. Az elveszett megtaláltatott. Fenséges hangok hirdették a mennyben: „A királyi székben ülőnek és a Báránynak áldás és tisztesség, dicsőség és hatalom örökkön örökké!” (Jel 5,13) {DA 834.5}   

***** {DA 835}   

A mennyei jelenet Krisztus csodálatos szavait idézi emlékezetünkbe: „Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.”(Ján 20,17) Mennyeiek és földiek egy családot alkotnak. Értünk ment fel a mennybe Urunk, és értünk él. „Ennekokáért Ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik Őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettök.” (Zsid 7,25) {DA 835.1}