Chapter 30—Traveling the Narrow Way

Vándorlás a keskeny ösvényen

While at the Battle Creek in August, 1868, I dreamed of being with a large body of people. A portion of this assembly started out prepared to journey. We had heavily loaded wagons. As we journeyed, the road seemed to ascend. On one side of this road was a deep precipice; on the other was a high, smooth, white wall, like the hard finish upon plastered rooms. {LS 190.1}

Mikor 1868 augusztusában Battle Creekben voltam, azt álmodtam, hogy egy tömegben vagyok. Az összegyűltek egy része útra készülődött. Jól megrakott kocsikkal haladtunk az úton, mely hegyre vitt. Ez az út egyik oldalán mély szakadék volt, a másik oldalán egy magas, sima fehér fal, mely olyan volt, mint a szobafalak, kemény és meszelt vakolata. {LS 190.1}   

As we journeyed on, the road grew narrower and steeper. In some places it seemed so very narrow that we concluded that we could no longer travel with the loaded wagons. We then loosed them from the horses, took a portion of the luggage from the wagons and placed it upon the horses, and journeyed on horseback. {LS 190.2}

{LS 190.2}   

As we progressed, the path still continued to grow narrow. We were obliged to press close to the wall, to save ourselves from falling off the narrow road down the steep precipice. As we did this, the luggage on the horses pressed against the wall, and caused us to sway toward the precipice. We feared that we should fall, and be dashed in pieces on the rocks. We then cut the luggage from the horses, and it fell over the precipice. We continued on horseback, greatly fearing, as we came to the narrower places in the road, that we should lose our balance, and fall. At such times, a hand seemed to take the bridle, and guide us over the perilous way. {LS 190.3}

Mikor tovább utaztunk, az út mindig keskenyebb és meredekebb lett. Kénytelenek voltunk egész a falhoz lapulni, hogy a szakadékba ne essünk. Mikor ezt tettük a lovakon lévő csomagok a falhoz nyomódtak, melyek a mélységbe zuhantak. Tovább lovagoltunk nagy félelemmel, hogy az út keskenyebb részeinél elveszítjük egyensúlyunkat és lezuhanunk. Ilyenkor mintha egy kéz megfogta volna a gyeplőt és átvezetett ezeken a veszélyes helyeken. {LS 190.3}   

As the path grew more narrow, we decided that we could no longer go with safety on horseback, and we left the horses and went on foot, in single file, one following in the footsteps of another. At this point small cords were let down from the top of the pure white wall; these we eagerly grasped, to aid us in keeping our balance upon the path. As we traveled, the cord moved along with us. The path finally became so narrow that we concluded that we could travel more safely without our shoes; so we slipped them from our feet, and went on some distance without them. Soon it was decided that we could travel more safely without our stockings; these were removed, and we journeyed on with bare feet. {LS 190.4}

Mikor az ösvény keskenyebb lett, felismertük, hogy a lovakon való utazás többé már nem biztonságos és otthagyva lovainkat, gyalog folytattuk utunkat libasorban egymást nyomon követve. Ezen a helyen a tiszta, fehér fal tetejéről kötelet eresztettek le, melyeket azonnal megragadtunk, hogy egyensúlyunkat fenn tudjuk tartani. A további utazásnál ezek a kötelek velünk együtt haladtak. Az ösvény végül olyan keskeny lett, hogy arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a cipő nélkül biztosabban folytathatjuk utunkat. Levettük cipőnket és egy darabig ezek nélkül mentünk. Nemsokára elhatároztuk, hogy harisnya nélkül biztosabb lesz az út, ezeket is levetettük és mezítláb mentünk tovább. {LS 190.4}   

We then thought of those who had not accustomed themselves to privations and hardships. Where were such now? They were not in the company. At every change, some were left behind, and those only remained who had accustomed themselves to endure hardships. The privations of the way only made these more eager to press on to the end. {LS 191.1}

Most azokra gondoltunk, kik nem szokták meg a fáradalmakat és nehézségeket. Hol lehettek ezek? Nem voltak közöttünk. Minden változásnál visszamaradtak egyesek és csak azok maradtak velünk, kik hozzászoktak a teherbíráshoz. Az út nehézségei még inkább sarkalta őket, hogy a végét elérhessék. {LS 191.1}   

Our danger of falling from the pathway increased. We pressed close to the white wall, yet could not place our feet fully upon the path, for it was too narrow. We then suspended nearly our whole weight upon the cords, exclaiming: “We have hold from above! We have hold from above!” The same words were uttered by all the company in the narrow pathway. As we heard the sounds of mirth and revelry that seemed to come from the abyss below, we shuddered. We heard the profane oath, the vulgar jest, and low, vile songs. We heard the war song and the dance song. We heard instrumental music, and loud laughter, mingled with cursing and cries of anguish and bitter wailing, and were more anxious than ever to keep upon the narrow, difficult pathway. Much of the time we were compelled to suspend our whole weight upon the cords, which increased in size as we progressed. {LS 191.2}

Mindig nagyobb lett a veszély, hogy az útról leesünk. Egészen a falhoz lapultunk, de az ösvény oly keskeny volt, hogy lábainkat nem tudtuk teljesen rá helyezni. Ekkor majdnem teljesen a köteleken csüngtünk és így kiáltottunk: "Fent tartanak bennünket! Fent tartanak bennünket!" Az egész csapat ezeket a szavakat mondta. Megborzadtunk, mikor a vigalomnak és kedvtelenségnek hangjai a mélységből fülünkhöz jutottak. Hallottuk az istentelen átkokat, a durva tréfákat és a közönséges bűnös dolgokat. Hallottuk a népzenét és a hangos nevetést, átkokkal és panaszokkal vegyülve és most még jobban ügyeltünk arra, hogy a keskeny ösvényen maradjunk. Többnyire kénytelenek voltunk teljes súlyunkkal a kötélen lógni, melyek állandóan vastagabbak lettek. {LS 191.2}   

I noticed that the beautiful white wall was stained with blood. It caused a feeling of regret to see the wall thus stained. This feeling, however, lasted but for a moment, as I soon thought that it was all as it should be. Those who are following after will know that others have passed the narrow, difficult way before them, and will conclude that if others were able to pursue their onward course, they can do the same. And as the blood shall be pressed from their aching feet, they will not faint with discouragement; but, seeing the blood upon the wall, they will know that others have endured the same pain. {LS 192.1}

Láttam, hogy a szép fehér fal vérfoltos. Bánat lopózott szívünkbe, hogy a falat vérfoltosan láttuk. Ez az érzés azonban csak egy szempillantásig tartott, mivel nemsokára azt gondoltam, hogy ennek így kell lenni! Azok, kik követnek minket, erről tudják meg, hogy mások már mentek ezen a keskeny nehéz úton és a célt elérik majd, ha mások is képesek voltak tovább menni ők is megtudják azt tenni. Ha fájó lábukból kiserken a vér, nem fognak elbátortalanodni, hanem tudják, látva a falon a vért, hogy mások ugyan ezt a fájdalmat elviselték. {LS 192.1}   

At length we came to a large chasm, at which our path ended. There was nothing now to guide the feet, nothing upon which to rest them. Our whole reliance must be upon the cords, which had increased in size, until they were as large as our bodies. Here we were for a time thrown into perplexity and distress. We inquired in fearful whispers, “To what is the cord attached?” My husband was just before me. Large drops of sweat were falling from his brow, the veins in his neck and temples were increased to double their usual size, and suppressed, agonizing groans came from his lips. The sweat was dropping from my face, and I felt such anguish as I had never felt before. A fearful struggle was before us. Should we fail here, all the difficulties of our journey had been experienced for naught. {LS 192.2}

Végül egy nagy szakadékhoz értünk, hol ösvényünk véget ért. Nem volt semmi mire lábainkat helyeztük volna. Csak a kötelekre bízhattuk magunkat, melyek közben test nagyságúak lettek. Így egy ideig megzavarodtunk és szükségbe jutottunk. Megrémülve suttogva kérdeztük: "Mire van a kötél erősítve?" A férjem előttem volt. Nagy verejtékcseppek hullottak homlokáról, nyakán és homlokán az erek kétszerte jobban kidagadtak mint máskor és ajkait elnyomott, kínos nyögések hagyták el. A verejték hullt az arcomról és olyan kínt éreztem, amilyet még soha. Borzalmas harc állt előttünk. Ha itt elbukunk, akkor az utunk eddigi nehézségeit hiába szenvedtük át. {LS 192.2}   

Before us, on the other side of the chasm, was a beautiful field of green grass, about six inches high. I could not see the sun, but bright, soft beams of light, resembling fine gold and silver, were resting upon this field. Nothing I had seen upon earth could compare in beauty and glory with this field. But could we succeed in reaching it? was the anxious inquiry. Should the cord break, we must perish. {LS 192.3}

Előttünk a szakadék másik oldalán egy körülbelül hat collos, fűvel benőtt szép rét volt. Nem láttam napot, azonban világos, szelíd sugarai aranyhoz és ezüsthöz hasonló fénnyel árasztották el a rétet. Semmi földi dolog sem hasonlított szépségben és dicsőségében e mezőhöz. De átjutunk-e? Volt a rettenetes kérdés. Ha a kötél elszakad, elveszünk. {LS 192.3}   

Again, in whispered anguish, the words were breathed, “What holds the cord?” For a moment we hesitated to venture. Then we exclaimed: “Our only hope is to trust wholly to the cord. It has been our dependence all the difficult way. It will not fail us now.” Still we were hesitating and distressed. The words were then spoken: “God holds the cord. We need not fear.” These words were repeated by those behind us, accompanied with: “He will not fail us now. He has brought us thus far in safety.” {LS 193.1}

Újra nyomasztó félelemmel suttogtuk e szavakat: "Ki tartja a kötelet?" Egy pillanatig vonakodtunk előre menni. Aztán így kiáltottunk: "Egyetlen reményünket a kötélbe helyezzük. Az egész nehéz úton tőle függtünk. Nem fog minket most sem elhagyni." Azonban még mindig tétováztunk és nagy szükségben voltunk. Azután e szavakat hallottuk: "Isten tartja a kötelet. Nem kell félnünk." Ezeket a szavakat a mögöttük levők ismételték és hozzáfűzték: "ő nem fog bennünket most sem elhagyni. ő hozott eddig is biztonságban." {LS 193.1}   

My husband then swung himself over the fearful abyss into the beautiful field beyond. I immediately followed. And oh, what a sense of relief and gratitude to God we felt! I heard voices raised in triumphant praise to God. I was happy, perfectly happy. {LS 193.2}

Ezután férjem átlendült a szakadék felett egy szép rétre. Én azonnal követtem. Óh, a megkönnyebbülés és a hála mily érzése töltötte be szívünket Isten iránt. Hallottam, amint győzelmesen hangzott az Isten dicsőítése. Boldog voltam, teljesen boldog. {LS 193.2}